A cikkben teszek pár erős kijelentést, továbbá bevezetem a párválasztás közgazdasági modelljét.
Rögtön az elején leszögezem, hogy a cikkre érkező „ne általánosíts!” típusú kommentárokkal nem foglalkozom, és nem sértődöttségből, hanem mert miután egy korábbi írásban alaposan kifejtettem az erről alkotott véleményemet, így azok legjobb esetben is csak
nettó trollkodásnak
tekinthetők. Továbbá ez az anyag egy társadalmi jelenségről szól inkább, tehát a fenti egyébként is elkerülhetetlen. Arról nem beszélve, hogy akik szerint általános megállapítások egyik nem viszonylatában sem tehetők, ezzel párhuzamosan sokszor gyermeki naivitással ők maguk is fenntartások nélkül fogadnak el érvényesnek olyan határtalan baromságokat, mint a világtörténelem egyik legmókásabb előítéletessége, az asztrológia. Ami ugye az alaptalan sztereotípia maga, hiszen nonszensz ismérvekre támaszkodva süt rá emberekre bélyeget.
A hipotézis
Az én, ebben a cikkben megfogalmazott állításom, hogy az általános vélekedéssel ellentétben a romantika, egészen konkrétan
a romantikus férfi kihalásáért nem a férfiak a felelősek, hanem a nők maguk.
Előzetesen el kell mondanom, hogy én aztán régen igen romantikus voltam, és a nőkre nagyjából úgy tekintettem, ahogy a legtöbb nő szerint rájuk bizony nézni illenék. Férfiként még az eredendő bűn pecsétjét is magamon tudtam, tudomásul vettem a szórakoztatóipar és a közbeszéd hirdette butaságot, hogy én már férfi mibenlétemből fakadóan szükségszerűen csalfább és önzőbb lény vagyok, és emiatt már azelőtt vezekelnem kell, hogy bármi rosszat tettem volna. A lenti okfejtés tehát nem egy hirtelen felismerés, mint inkább a pálfordulásom tanulságos története.
Nobody f.cks down. People f.ck up or across.
Kezdjük a fejtegetést egy pragmatikus igazsággal: hogy mennyire jó megjelenésű egy férfi, azt nem a tükörből fogja tudni megállapítani, és nem is a szelfikből. Egyszerűen feltesz a Tinderre 3 reális képet, jobbra dob 50 lányt, majd a matchekből értékeli az 5 legdekoratívabb csajt. Pont ennyire jó ő pasiban külsőre, se nem jobban, se nem kevésbé.
Magyarázat: A nők, akik magukat jelentősen szebbnek gondolják hozzá képest, egészen egyszerűen nem fogják visszajelölni.
A jó megjelenés egészen elemi erejéről találóan mondta a mindnyájunknál okosabb Louis C.K.: senki nem dug lefelé.
Ezért látni ritkán olyan párokat, ahol a fizikai adottságok valamelyik fél javára kirívó különbséget mutatnak. Ezért ilyen kurvára szembeötlő az, és ezért válik rohadtul gyanússá. Más motivációt sejtesz a háttérben, mert feltételezed, hogy a csaj zsigerből ennél biztosan tetszetősebb párt választott volna. Amikor tehát egy nő azt állítja, hogy számára a külső nem prioritás, annak két lehetséges magyarázata van: vagy nem mond igazat (ez a gyakoribb), vagy nem találkozott még azzal a lovaggal, akiben − önmagával meghasonulva − felismerné a saját ösztönös igényeit.
Aki járt már a jóképű férfiak mennyországában, a szenvedélyek kínai piacán, az emberi szexualitás mobilreszponzív használtruha-boltjában, a Tinderen, az tudja, hogy a hölgyeknek
a nagy szerelemkeresésben muszáj az első paraméterek között megjegyezniük a saját testmagasságukat.
Ezzel utalnak tapintatosan arra, hogy ha ennek az egyszerű fizikai kritériumnak nem felelsz meg, kapásból eltakarodhatsz. Elmondhatjuk tehát, hogy a nők számára a legfontosabb tulajdonságok:
a szeretet, az önzetlenség, az intellektus, a magabiztos fellépés, amik egymásra helyezve érjék el a 185 centis testmagasságot.
Meggyőződésem, hogy a nő azonos modorú és anyagi helyzetű férfiak közül nyomasztó túlsúllyal preferálja a karizmatikusabbat (különös tekintettel az esztétikus megjelenésre és a beszédhangra), alapértelmezetten mindig háttérbe szorítva a belső értékeket. A fizikum és a fellépés együttesen sokkal többet számít, mint bármiféle baszom szerelmes levél, virág, áldozatkészség vagy odaadás, és ha előbbi kettő nincs meg, nem lesz szex, barátom, lehetsz te akkora verselő, hogy száz év múlva majd egyetemet neveznek el rólad.
Szépen lassan rá kellett tehát jönnöm, hogy számukra talán szóban igen fontosak az olyan jellemzők, mint az érzékenység, az empátia vagy a szép beszéd, de maximum csak annyira,
mint DJ Bobo-zenében a rapbetét: vicces, ha van, de a kazettát a ritmus meg a dallam miatt veszik meg.
Arra lehet jól rázni.
„Nem hiszem el, hogy felhoztam egy srácot, akinek seb van az orrán!„
Ez a mondat, ez a páratlan műremek már egy hölgy szájából hangzott el, aki egy − egyébként tök nívós − rendezvény partiján azt hitte, hogy a férfias sérülést egy verekedésben szereztem, noha a valóságban két nappal korábban ütöttem be a nyitva felejtett konyhaszekrénybe, miközben az őrölt kurkumát próbáltam felkanalazni a padlóról. Ilyen és effajta tapasztalatok után ébredtem rá, hogy minden korábbi hazugság ellenére, megfelelő fizikummal simán beválik a fenékre mért pacsi, a viccesen arrogáns leoltogatás meg a frankó frizura, sőt, hogy ezek sokkal többet érnek, mint bölcseket mondani az élet fontos dolgairól, apró meglepetéssel kedveskedni, Paul Verlaine-verset szavalni franciául, vagy egyszerűen csak
jó, igaz embernek lenni.
Jobbra egy kifutott modell látható. A ’90-es évek vége óta már kevés készül. Az oka: kereslethiány.
Ez vezetett arra, hogy szigorúan empirikus alapon átértékeljem a korábbi stratégiámat, és az eredendő igaz szerelem hajhászása helyett azt adjam, amire valódi igény mutatkozik.
A csajozás közgazdasági megközelítése
A fentiek ismeretében világossá vált, hogy ha a játékban (amelynek szabályait kétségtelenül ők írták) sikert akarok elérni, adaptálódnom kell a piaci viszonyokhoz. Szerelmi életembe tehát apportáltam egy közgazdasági szemléletet, amiben a jó nők társasága véges számú, értékes javaknak tekinthető, és amelyben
valójában a férfiak legjobb megjelenésű és leggazdagabb 1 százaléka rendelkezik ezeknek a javaknak a nagy részével.
Úgy is mondhatnók, hogy (a férfiak szempontjából) társadalmi egyenlőtlenségek nemcsak a fogyasztási cikkek, a Jaguar XF és az Ibiza Heart klubban szipogva bulizás elérhetőségében mutatkoznak, hanem a legszebb csajok eloszlásában is. Ez egészen egyszerűen tény. És hogy ki tehet erről? Szerintem azok, akik csábosan mosolyogva kínálkoznak fel a szépeknek és a gazdagoknak
sorban állva, baszki.
„Engem is! Engem is!”
A másik oldalról azt gondolom, hogy a jó megjelenéssel és a karizmával együtt (és ezekre alapozva) a nők nagy része olyan magabiztosságot vár el, ami az igazán romantikus emberekben alapértelmezetten többnyire nincs meg. Irracionális vágyálmaik béklyójában képtelenek megérteni, hogy az az úr, aki minden lehetséges következményt leszarva, arcpirító vakmerőséggel odalép hozzájuk a bárpultnál olyan perzselő tekintettel, hogy azzal acélgerendákat lehetne összeforrasztani,
az már nem ír verseket.
Nincs rá szüksége, és valószínűleg nincs rá igénye sem többé. Leszoktatta őt a könnyű siker, amit a saját elszántsága és dekorativitása eredményez. A romantikus alfahím alakja önmagában egy oximoron, ugyanolyan mese, mint a Mikulás, aki egyetlen éjszaka alatt több ezer milliárd dollár értékben ajándékoz termékeket, de soha egyetlen adóhatóság sem nyomozott még utána. Világos ellentmondás van a nők azon óhajában, hogy az ő kiszemeltjük legyen
#1 Szép
Vagyis a szóban forgó személy csakis őt akarja megszerezni, de legyen annyira elbűvölő, hogy minden más nőt is megkaphasson, akit csak kívánna. De ne kívánja.
#2 Önfeláldozó
A nőt magát lehetőleg minél több ilyen férfi környékezze meg őszinte szerelemmel és mindent felülmúló altruizmussal, ő pedig ebből a kínálatból válogathasson kedvére. Vagyis rá nem vonatkozik az előre elköteleződés az egyetlen kiválasztott iránt.
Életszerű.
#3 Csibész, de csak másokkal
A kiválasztott szupermacsó alfahím zsiványsága korlátozódjon az élet minden más területére, illetve minden más nőneműre, de őrá semmiképpen se vonatkozzék. Még akkor sem, ha épp ez jelenti a vonzalom alapját, a szexepilt. A nőknek kivételesen mókás képessége rajongani a faszfejekért, majd meglepetten és felháborodva kikérni maguknak, amikor őket éri a faszfejkedés.
Az tehát az igazság, hogy a jó embereknek az esetek többségében ki kell várniuk a sorukat, vagyis hogy a nő előbb kiábránduljon néhány tapintatlan, öntelt és felszínes, de külső tulajdonságai miatt mégis rendkívül vonzó baromból.
Utánuk esetleg következhet a B terv, vagyis az a férfi, akinek szíve is van.
Aki egykor képes is volt levélben őszintén érzéseket kifejezni, hamar letesz róla, amint megérti, milyen könnyen meghackelhető a női vonzalom algoritmusa, aminek a tűzfala a romantikus programokat a közhiedelemmel ellentétben sokkal nehezebben engedi át, mint egy kő egyszerű trójait, ami egyetlen kattintásra valami látványosat kínál.
Ennek a felismerése után a férfiember egy ideig egyszerűen csak nem használja a romantikus énjét, majd szembesülve az ellentmondással, ami a nők nyíltan hirdetett elvárásai és a valódi igényei között feszül, hamar
képtelenné is válik rá.
Pedig micsoda varázslat is ülni a padon, és így átélni a nő érkezését:
Kár, hogy aki ebben hisz, az már kevésbé piacképes.