A rövid válasz: semmi. Ha érdekel a hosszabb verzió, illetve neked is eleged van már a lakat és a kulcs tanmeséjéből, olvass tovább.
A Business Insider tudományos rovata még tavaly nyáron közölt egy cikket arról, hogy talán itt volna az ideje másként gondolkodni a futó kalandokról és az alkalmi szexről, mint eddig. Tekintve, hogy az amerikai mainstream média fényévekkel van előbbre a rázós témák nyilvános megvitatása, illetve mindenféle társadalmi tabuk ledöntögetése terén (más értelmezések szerint persze csak mélyebbre süllyedt a liberalizmus mocskában), mint kicsiny hazánké, itthon talán
még több a képmutatás és sztereotípia ezzel kapcsolatban.
How I met your mother
A cikk egyébként onnan indul, hogy amikor egy tartós párkapcsolatban vagy házasságban élő párt arról kérdeznek, hogyan találkoztak, a válaszok közt valamiért legritkább esetben szerepel az, hogy „egy buliban egymásra gerjedtünk, és kerestünk egy üres szobát” vagy „egy konferencián pár pohár bor után az ágyamban kötöttünk ki”. Az egyéjszakás kalandon még mindig ott a stigma, hogy az valami léha, állatias dolog, és ha már nem is tekintenek kurvának minden lányt, aki nem szűzen áll az oltár elé, valahogy az alkalmi szex összeférhetetlennek tűnik a szerelemmel vagy a tartós párkapcsolattal. Pedig, ha a tudományos kutatásokat vesszük alapul, amelyek névtelenséget és bizalmas adatkezelést biztosítanak az alanyok számára, kiderül, hogy
#1 az emberek több mint fele keveredett már egyéjszakás kalandba;
#2 az alkalmi szexből az esetek egyharmadában tartós párkapcsolat, olykor házasság fejlődik ki.
Ez mindig is így volt, és valószínűleg így is lesz, a szexualitás az egyik legfontosabb emberi mozgató, ezt már régóta tudjuk. Ahogyan egyre inkább kikerül ez a téma az egyház és más morális tekintélyrendszerek nyomása alól, annál világosabbá válik, hogy a szexualitás szerepe egy teljes és boldog emberi életben jóval jelentősebb, mint gondolnánk. Szerelem és boldog párkapcsolat például nem igazán lehetséges nélküle hosszú távon, viszont a jó szex válhat alapjává egy erős érzelmi kötődésnek és egy tartós párkapcsolatnak, bármennyire is az ellenkezőjét igyekeznek elhitetni velünk (a nőkkel legalábbis).
Miért vagyunk akkor ilyen álszentek a mókázással kapcsolatban?
Hogy esélyünk legyen választ kapni, fontos tudatában lennünk, milyen késztetések irányítanak minket, embereket. Helen Fisher amerikai antropológus több mint 30 éve kutatja a szerelem agyi és hormonális hátterét, és egy remek TED-előadásban mondja el, hogy is van ez.
Ezek szerint a három legfontosabb „drive”:
- szex
- szerelem
- kötődés
A probléma az, hogy mi, emberek mindennél jobban szeretnénk ezt a hármat egyetlen dolognak látni, pedig nem az. Soha nem is volt, és nem is lesz.
Liebe über alles
A három közül a szerelem, ez a mindent felülíró és idealizáló érzelmi kapocs tűnik a legerősebbnek, nem véletlen, hogy ezt emeljük piedesztálra, ezt keressük egész életünkben. És a Business Insider cikkének alapjául szolgáló podcastben Fisher arról beszél, hogy akár hiszed, akár nem, a tudományos alapokon, műszerekkel végzett kísérletek azt mutatják, hogy a férfiakban erősebb a vágy a szerelemre.
A képen egy romantikus fickó látható, aki soha nem menne bele alkalmi viszonyokba, mert mindennél jobban vágyik az átható, mély érzelmi kapcsolatra.
De ha ez így van, akkor miért a nők járnak a moziba romantikus filmeken hüppögni, miért ők azok szinte mindig, akik párkapcsolati tanácsadást akarnak, akik a századik esélyt is megadják, akik sokszor a legszarabb párkapcsolatot is készek megmenteni bármi áron. Miért a nők azok, akik az önbizalomedzéstől a plasztikai műtéteken át a vuduig bármit készek kipróbálni, ha azt remélik tőle, hogy eljön értük a herceg fehér lovon?
Miért a nők mennek le kutyába, ha valójában a férfiaknak sokkal inkább fontos a szerelem?
Szerintem az ellentmondás jóval kisebb, mint elsőre tűnik. Az, hogy a női élet fő projektje a férjvadászat és a családalapítás, több ezer éves társadalmi elvárás, aminek a létét leginkább az magyarázza, hogy a férfiaknak így kényelmesebb. Lehet persze jönni a női princípiummal meg a medencecsont méretével, de ha ilyen mértékben az anatómiai felépítésünk mondja meg, hogy mit kell tennünk, akkor ideje volna újragondolni, mihez kezdjünk a férfimellbimbóval.
Távol álljon tőlem, hogy feminista kiáltvánnyá tupírozzam ezt a cikket, de akárhogyan is vélekedjünk női és férfiszerepekről, az tény, hogy a világ nagy részében még mindig a férfiak határozzák meg, milyen ideálok eszik be magukat az életünkbe. Zömében férfiak állnak a szórakoztatóipar cégeinek élén, és bár már mutatkoznak rések a pajzson, a hímneműek uralják a piacot még akkor is, ha a female dollar bezsebelésére megy ki a játék. Ami azt jelenti, hogy férfiak döntenek arról, mit olvassunk, mit nézzünk, mit vegyünk, mi után vágyakozzunk, mi pedig az évezredek alatt belénk vert lelkesedéssel kajáljuk, amit elénk tesznek. Egyelőre.
Nő 2.0
Pedig egyre inkább úgy tűnik, itt volna az ideje meghaladni a régi beidegződéseket, és a tudományt segítségül hívva újragondolni a nemi szerepeket, a nemek viszonyát és úgy általában az embert. Lehet ideálokat kergetni, elköteleződni is lehet egy-egy értékrend mellett, de nem nagyon van értelme számon kérni az emberi fajon olyasmit, ami egész egyszerűen nem biológiai sajátossága.
Helen Fisher arról beszél, hogy a szexuális kielégülésre, a szerelemre és a kötődésre irányuló agyi működések összefüggenek, a három drive sokszor összekapcsolódik, de nem mindig. Van olyan, hogy erős kötődést érzünk valaki iránt, nincs olyan nehézség, amit együtt le ne győznénk, de közben valaki más iránt érzünk olthatatlan vágyat. Van olyan, hogy meghalnánk valakiért, annyira szerelmesek vagyunk, és van, hogy ez a szerelem elmúlik. És van olyan, hogy a szex az csak szex, de olyan is van, hogy szerelem lesz belőle. Sőt, evolúciós szempontból ez teljesen logikus menete a dolgoknak, a hormonok legalábbis ezt mondják.
Tehát a szó legszorosabb értelmében véve, hacsak nincs az ember teljesen döntésképtelen tudatállapotban, a szex soha nem alkalmi, teljesen jól feltérképezhető biokémiai háttere van annak, ha az emberek hirtelen felindulásból egymáséi lesznek. Döntésképtelen emberrel koitálni pedig nem szex, hanem bűncselekmény. A Tinder tehát csak egy digitális változata olyasminek, amit az evolúció évmilliók óta alkalmaz: újabb és újabb potenciális partnereket keresünk, és ha stimmel a kémia, a dopamin és az oxitocin szintje átlépheti azt a küszöböt, amin túl egy tartós érzelmi kötődés vár.
A lakat meg a kulcs
Az évtized rapháborúja a napokban ismét felszínre hozta azt a bölcsnek szánt gondolatmenetet, ami alapján még a 21. században is bízvást megkapja a ribanc címkét errefelé minden nő, aki nem veti meg az alkalmi lepedőgyűrést.
Tudniillik, ha egy lakatot minden kulcs kinyit, az egy rossz lakat, ha viszont egy kulcs minden lakatot kinyit, az a világ legjobb kulcsa. Ha már mindenáron béna metaforákkal akarjuk tárgyiasítani az emberi testet, akkor azt a szomorú hírt kell közölnöm, hogy
a lakat számzáras.
Szóval ha te sikeresen kinyitod, az nem azért van, mert annyira szuper kulcsod van, hanem azért, mert a tulaj elárulja a kódot. Amit persze ki is csalhatsz, vagy le is verheted a lakatot erővel, de attól még nem lesz a tiéd (és az utóbbi még mindig bűncselekmény). Javaslom, hagyjuk is ezt a lakatosdit a francba, és próbáljunk úgy tenni, mintha érző és gondolkodó emberi lények igyekeznének egymással dűlőre jutni.
A fenti eszmefuttatás semmiképen nem állítja, hogy:
- egyéjszakás kalandokba keveredni kötelező
- a monogámia hülyeség
- a promiszkuitásnak nincsenek testi és lelki veszélyei
- erkölcsi normákat a testi vágyak fölé helyezni hülyeség
Aminek viszont nem sok értelme van, az a képmutatás, a címkézés, illetve öröktől való törvényszerűségként beállítani bármit csak azért, mert én vagy a többség követendő normának gondolja.