Ahogyan kedvenc táskád is több fázison át jut el a gyártósorok szalagjaitól (vagy szerencsésebb esetben egy olasz mester munkaasztalától) a szekrényed elfeledett bugyraiig, úgy az ember élete is jól elkülönülő szakaszokra bontható. A különbség annyi, hogy kellő agykontrollal és pozitív hozzáállással te talán nagyobb eséllyel helyezheted magad a mellőzöttek sufnija helyett a menőségi piedesztálra.
Oda, ahol azok az anyák és nagyanyák vannak, akikre őszintén csillogó szemmel tudod azt mondani, hogy „ezek még mindig jól tolják”. Az ő szavaik azok, amiket inkább utóbb, mint előbb, de te magad is aranyba foglalnál.
Az okosságok tárháza azonban nem egyik percről a másikra gyarapszik, és nem is az első nyugdíjjal együtt kezdik el folyósítani a bölcsességet, szóval
fiatalon sem evidencia hülyének lenni.
Még akkor sem, ha néha kifejezetten jóleső emlékek kerekednek ki a legnagyobb „bár tudnám, ez minek kellett” summázatú esetlenkedésekből.
Vannak azonban olyan szituk, ballépések, téveszmék, önsorsrontó megmozdulások és gondolatmorzsák, amikre utólag visszagondolva szinte kivétel nélkül egy „ha újracsinálhatnám…” kezdetű mondat jut eszedbe.
De nem csinálhatod újra.
A helyzet az, hogy mindannyian egy egyirányú labirintusban menetelünk előre, amiben úgy omlik le mögöttünk az út, mint Zs kategóriás dzsungelfilmek függőhídjai, miután a főhős rohamléptekkel trappolva épp átért a túlpartra.
Nézelődni lehet visszafelé. Okulni a hibákból, újratervezni, átgondolni, mérlegelni, messzemenő következtetéseket levonni mindenkinek szíve joga, de visszakapni sajna 1 percet se fogsz abból, amin már túl vagy. Talán majd az unokád vagy az ő unokái, függően attól, hogy hány lángelme fordítja tudását inkább az időutazás kérdésének meglovagolására a tömegpusztító megoldások kidolgozása helyett.
De addig is, amíg a holnapi ebédet az üknagyanyáddal költheted el 1912-ben, marad a remény, hogy jól megválogatott hülyeségekkel gyarapítod életed portfólióját. Illetve mások jó tanácsai, amiket vagy megfogadsz, vagy homlokegyenest szembemégy velük, de legalább egy percig gondold át őket.
Íme 10 dolog, amire ma már talán én is jobban figyelnék. Szívesen.
#1 Siettetés
Többségünknél kódolt genetikai hiba, kiirthatatlannak tűnő kórság, a legnagyobb boldogságromboló, mindennek a rákfenéje, de tényleg. Pedig ma már egyre biztosabban látom én is, hogy nem elcsépelt okoskodás az, hogy mindennek megvan a maga ideje. Az első épkézláb párkapcsolattól az optimális munkahelyen át a legelső, számomra is kielégítőnek ítélt, bankszámlámra érkező fizetésig, mindennek megvan a helye az egyéni timeline-omon.
Kinél előbb, kinél utóbb (függően attól, miért dolgoztál, vagy mire értél már meg), de mindenkinél jönni fog az, aminek elkerülhetetlenül jönnie kell. Addig viszont a fejed tetejére állhatsz, vagy sírhatsz és toporzékolhatsz, úgyse leszel egy lépéssel se beljebb. Az egyetlen kérdés, amit feltehetsz magadnak:
Megértem már rá egyáltalán?
Erre viszont illik legalább önmagadnak őszintén válaszolni.
#2 Békacsókolgatás
Az már a mesékből is kiderült, hogy a hercegek vagy fehér lovon jönnek, vagy békákból lesznek. Az előbbire vajmi kevés példa van (tisztelet a kivételnek), az utóbbi esetében meg a béka sokszor inkább zsákbamacska, ami herceg helyett szépen mázolt köcsöggé transzformálódik. Na nem olyanná, amit kitennél a polcra, mert legalább jól mutat, hanem olyan „mért nem hallgattam anyámra” típusúvá.
Aztán ilyenkor jön a sírás-rívás meg a rá pazarolt hetek, napok, évek számolgatása. VISZONT, kevés ritka példától eltekintve,
ezek a kapcsolatok valójában sosem tekinthetőek igazi pazarlásnak.
Ha volt benne pár jó randi, néhány izgalmas este, már megérte. Ha tanultál is belőle valamit, akkor meg pláne. Ha meg hozzásegített valamiféle jellemfejlődéshez, amit a következő igazinál kamatoztatni tudsz, akkor még egy köszönőlevelet is megér a dolog.
#3 Fölös költekezés
Huszonévesen szerintem az ember tipikusan abban az életszakaszában van, amikor már van valamennyi pénze (bár semmire sem elég), de még nincs elegendő esze, hogy értelmesen költse azt el. (Megjegyzés: itt is igaz a „tisztelet a kivételnek” kitétel, amit nem írnék le a továbbiakban minden pontnál egyesével, legyen ez evidens.)
A függetlenségtől megrészegülve megveszel minden olyan szart, amire anno anyád (bölcsen) nem adott volna pénzt. Illetve a „még mindig keresem önmagam” fázisban halmozod azokat a cuccokat, amikkel kapcsolatban aztán hamar ráébredsz, hogy nem is te vagy igazán.
Nők esetében ezek a tételek szoktak lenni a százezres nagyságrendben rakosgatott póthajak, az önbizalomerősítő luxusmárkák, a szükségtelen és mindenképpen feláras kozmetikai és/vagy plasztikai beavatkozások, amik szintén az önbecsülést hivatottak megtámogatni, valamint azoknak a helyeknek a látogatása, amik kellően jól mutatnak Instán, viszont a fenntartható életviteledtől olyan messze állnak, mint kezdő X-Faktoros a Sziget Nagyszínpadától.
Csak egyszer add össze, mennyit költöttél el olyan dolgokra eddig, amik se élményt, se tudást, se a jövőben kamatozó tapasztalatot nem adtak.
Garantáltan te is elmorzsolsz majd pár könnycseppet. Ha mégsem, akkor viszont valószínűleg a lakásod beugrója már minimum a számládon, de legalábbis jó pár földrészt bejártál.
#4 Kevés utazás
Utazni egyszerűen kell. Méghozzá sokat, sokfelé, sokadmagaddal. Minden, amit a fent említett pazarlás helyett élményekre és a világ megismerésére szánsz,
értékké, élménnyé, tapasztalattá, egyszóval arannyá válik a kezedben.
Mert öregkorodban nem a súlyos pénzeken vásárolt Louis Vuitton táska emlékétől fog mosolyra húzódni a szád, hanem azoktól a fotóktól és emlékektől, amiket a legjobb haverokkal a világ legkülönbözőbb pontjain gyűjtöttél.
És bár utazni bármikor lehet kortól függetlenül, azért némileg egyszerűbb, amíg nem nyögsz valamilyen hitelt, nem 28 szabadnapod jut egy évre, és nem érsz el abba a korba, amikor
a minőségérzékenységed lenyomja a kalandvágyat, így inkább nem utazol sehová,
csak ne akarjon senki egy egyetemistákkal teli hostelbe kényszeríteni. Gyerekkel, családosként, 16 bőrönddel és egy etetőszékkel utazni is igazi élményt jelenthet majd, de se Ibiza klubjaiba, se Korfu szigeteinek barlangtúráira vagy épp Velence körbegondolázásra nem ők a legideálisabb útitársak.
#5 Alkalmazkodás
Az ember onnantól, hogy beteszi a lábát a bölcsődébe, kénytelen szocializálódni, alkalmazkodni. Nincs is ezzel baj, hiszen alapvetően társas lény volnál, vagy mi, és hacsak nem Robinson Crusoe-ként szeretnéd egy lukas labdával tengetni a napjaidat valami elhagyatott szigeten, akkor illik néhány viselkedési normát elsajátítanod, amellyel beilleszkedhetsz földünk túlnépesedett hangyabolyába.
Viszont béklyóba hajtott fejű igavonó barommá vagy egyenhangon bégető birkává nem kell válni. Míg a középiskola végéig többnyire készen kapott közegben kell boldogulnod, addig a felnőttlét ebben is meghozza a választás szabadságát, ami azt jelenti, hogy a határaidat sokkal inkább te szabod meg.
Tévedés azt hinni, hogy mindenhez alkalmazkodnod kell.
Azok az emberek, akik nem hozzád tesznek, hanem elvesznek, ugyanúgy mehetnek a levesbe, mint azok a felsőoktatási közegek, amikben nem érzed jól magad, és szintúgy cserélhető egy választott szak vagy szakirány, mint egy későbbi munkahely.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy szarul érezd magad, és olyan dolgokhoz alkalmazkodj, amiket semmi nem tesz kötelezővé.
#6 Túlagyalás
Ő a siettetés legjobb cimborája, és ugyanolyan kártékony, mint a folyamatos homokóra-rázogatós csodavárás. Nyilván távlati célokat és egy reális életképet meghatározni hasznos, főleg az állásinterjúk sablonkérdéseire és az első randik tipikus témáira felkészülve. Na meg azért, hogy ne az legyen az egyetlen kapaszkodónk az életben, hogy „sosem késő…” – ami egyébként igaz. DE, és itt jön a nagybetűs, minden tartalmat módosító DE,
egy ponton túl az agyalás teljesen értelmetlen, mert úgyis másként lesz, mint ahogy tervezted.
Ráadásul sors kegyességének köszönhetően általában sokkal jobban alakulnak majd a dolgok. Már csak azért is, mert a tervezés szakaszában még azt sem mindig tudjuk felmérni, mi a legjobb nekünk, és hiába képzelte el a 16 éves önmagad a 26 éves énedet feleségnek és anyának, ha még 30 évesen is lever a víz, mikor szembesülsz a helyzettel, hogy eljött az idő. Én például ha agyalás helyett több időt áldoztam volna a nyelvtanulásra, akkor három helyett már legalább hat ország nyelvén tudnám elmondani az emberemnek, mikor az ingeire mutogat, hogy továbbra is rohadtul utálok vasalni. Ami azért elég menő lenne.
#7 Rossz priorizálás
A fontossági sorrendnek mindig úgy kellene kezdődnie, hogy ÉN. Mármint nem az a tenyérbemászó egoista én, aki a saját javáért és igazáért mindenkin átgázol. Hanem mindenképpen az az én,
aki a maga akaratából, a saját örömére, az általa megálmodott szabályok szerint él.
Nem a szülők értékrendje, nem a társadalom elvárása, nem a főnök hangulata és nem is az aktuális párja aznapi kedve határozza meg, mit, hogyan csinál. Ha pedig már ott csücsülsz a dobogó legfelső fokán, akkor magad mellé közvetlenül érdemes a barátok helyett a családot ültetni.
Mert előbb vagy utóbb mindenki rádöbben, hogy annyira szerethető és idegesítő egyszerre senki nem tud lenni, mint az anyja, és hogy olyan őszinte szeretettel, ahogy a nagyanyád halálra etet, soha senki nem fog már. Csak hasznosabb mindezt akkor realizálni, amikor még ki is élvezheted. Aztán azt, hogy a következő helyeken a haverod, a karriered és a buli milyen sorrendben követik egymást, már ne szabja meg rajtad kívül senki.
#8 Felelősségvállalás mindenért
Ha már elértél odáig, hogy az első helyre magadat és a saját szabályaidat teszed, ildomos odáig is elmenni, hogy mindezekért a felelősséget is te magad vállalod. Ami sokkal nehezebb, mint azt az ember elsőre gondolná. Ugyanis általában zsigerből kapunk a hárítás lehetőségére, ez valahol kódolt, valahol pedig belénk is nevelik.
Abba növünk bele, hogy mindenért az állam, a társadalom, a rendszer, az oktatás, a főnök, de mindenképpen valaki más a hibás. Pedig igazából nem, az esetek jelentős többségében legalábbis.
Szóval ha az összes pénzed ruhákra és cipőkre verted el, akkor tudd, hogy a „társadalmi elvárásokra”, a „mai fiúkra” meg a „manipulatív cikkekre és leárazásokra” hivatkozva sírdogálni ciki.
Persze bocsánatos és gyónást sem igénylő bűn, de azért ciki, és nem is vezet sehova. Ha már megvetted, legalább viseld büszkén, és szerezz benne élményeket, úgy máris kevésbé volt pazarlás.
#9 Kevés kísérletezés
Mindannyian sokszor futunk bele abba a hibába, hogy óriási magabiztossággal jelentjük ki egy adott emberről, élményről, érzésről, tárgyról, hogy nekünk biztosan nincs rá szükségünk az életben, míg valami máshoz meg körmünk szakadtáig ragaszkodunk, mert anno volt egy látomásunk, miszerint az élet majd azzal lesz kerek.
A tudatosság jó dolog, de olykor a kísérletezés mégiscsak célravezetőbb lehet.
Mert a koktélt felválthatja a bor, a hamburgert a pestós tészta, a mozi mellé beférkőzhet a színház, a legzsiványabb pasi helyett pedig talán a legszerethetőbbet akarod majd. Már ha esélyt adsz annak, hogy elképzelések helyett tapasztalatokra építkezve keresd meg az egyéni boldogságot – ami lehet, hogy életművészként, teknősmentőként, go go táncosként vagy éppen egy falugazdaság kecskepásztoraként ér majd utol. A lényeg, hogy inkább megkeresd, mint kierőszakold azt.
#10 Nem hallgatsz a megérzéseidre
Mindenkinek vannak. És a legtöbb esetben sokkal megbízhatóbbak, mint az agyongondolt és tűpontosnak vélt megfejtések, amiknek a kifundálására értékes időt áldozol. Ha őszintén átgondolod a leginkább átkozott ballépéseidet, akkor rájössz, hogy már az első percben érezted, szívás lesz a vége. De elhessegetted az érzést, mert akartad, mert kitaláltad, mert átgondoltad. Aztán meg magadnak is szégyelled bevallani, hogy teljesen konkrétan megvolt a pillanat, amikor tudtad, rossz játékba mégy bele.
Az élet meg annak az iskolája agyalásra, elemzésre, tervezésre nevel, miközben a saját eszköztárunk egyik legfontosabb darabját,
az intuíciót ezoterikus hókuszpókusszá degradálja.
Nos, érdemes megnézni, hogy a világ legmenőbb ötletei és legnagyobb sikertörténetei hány százalékban köszönhetőek a tervezésnek, és mennyiben a jó megérzéseknek.
Azonban mindent összevetve nagy valószínűséggel hiába fordulsz ezerszer is rossz irányba, még azzal együtt is a lehető legjobb úton haladsz afelé, ahová el kell jutnod, mert valaki ezt az élet nevű rendszert azért egész jól kitalálta.