Azért írok a páwákról, mert úgy gondolom, rajtuk keresztül remekül szemléltetni lehet, hogy miért szorul segítségre az országban élő fiatalok nagy része. Az ő esetük ékes példa arra, hogy sokkal inkább individuális beteljesületlenségről és éretlenségről beszélhetünk, semmint pusztán a divat egy igen vitatott berkéről. Nyugi, kifejtem.
Szerkesztői előszó
Mielőtt kommenteled, megosztod a cikket, egy dolgot, kérlek, tegyél meg. Olvasd el! A lenti írás ugyanis nem egy társadalmi csoport vagy egy öltözködési stílus ellen irányul, sőt, a célja éppen az, hogy a felszín kapirgálása vagy az üres gúnyolódás helyett egy valós problémáról beszéljen. A beautyFY hitvallása, hogy mindenki úgy öltözködik, ahogy akar, és úgy éli az életét, ahogyan az az ő boldogságát legjobban szolgálja.
A páwa mint argó
Magát a szót sokak szerint a Pólus, Árkád, West End, Aréna szavak kezdőbetűiből tákolta össze a köznyelv, egyben behatárolva ennek a szubkultúrának a fő előfordulási helyét. A páwa szó ebben a formában talán azért is lett igen elterjedt, mert eléggé egyértelműen hajaz a madárra, mely kinézetében és habitusában egyaránt párhuzamba állítható a szóban forgó srácokkal.
Ha megkérdeznél valakit, hogy milyen a klasszikus páwa, akkor valószínűleg a többség hasonlókat mondana, mint az általam megkérdezettek:
„Olyan 40 kilós fiúk, akik szűk, hereszorító csőnadrágot hordanak idegesítő színekben, hozzá rózsaszín póló, tornacipő vagy AirMax és fullcap (szigorúan a fejtetőre biggyesztve), ha az nincs rajtuk, akkor ecsethaj. Konkrétan egytől egyig metroszexuálisak, és lenézik a nem hozzájuk hasonlókat, mert ők a ‘divatosak’, de valójában minden normális ember szánja őket.”
Vagyis a terminusnak van egy elég stabil definíciója; aki a leírtakhoz hasonul, az bizony páwa. És k.csög. Természetesen. Szerintem azonban nem a külső leírás a lényeg, sokkal inkább az alábbi mondat:
„És lenézik a nem hozzájuk hasonlókat, mert ők a ‘divatosak’…”
Felszínes munkát végeznék, ha a dolgot elintézném egy legyintéssel, hogy „szegény fiúk, hagyjátok rájuk, ők csak egy ártalmatlan társadalmi csoport, mint a kockák vagy az emósok, majd kinövik”. Csakhogy itt elérkezünk a probléma rákfenéjéhez, vagyis ahhoz a kérdéshez, hogy mivel is vált ki ez az embertípus ekkora ellenszenvet. A válasz:
a viselkedésével.
A hovatartozás mechanizmusa
Sajnos mintha leépülni látszana a környezet és a más emberek iránti tisztelet kultúrája. Pár évtizeddel ezelőttig az ilyesminek még komoly hagyománya volt, nemritkán az emberek magázták még a tulajdon szüleiket is, és a nem megfelelő viselet és/vagy viselkedés (régiesebben magaviselet) időnként komoly szankciókat vont maga után. (Persze az is igaz, hogy bár az otthonokban csend, rend, fegyelem honolt, a fiatalok egymás közt ugyanúgy tolták a pofátlan stílust). Időközben az előbbi elvárások is sokat lazultak, és mára kijelenthetjük, hogy mára
a fiatalok többsége számára sokkal erősebb mozgatórugó a baráti közösségbe tartozás, mint az a kép, amit a többi embertársuknak mutatnak magukról.
Megszoksz vagy megszöksz
Az egész világ nagyjából így működik: felállítunk bizonyos normákat, létrehozunk egy szabályrendszert, amihez aztán mindenki alkalmazkodhat. Aki így tesz, az nem fog kilógni a sorból, vagyis a társadalom nem taszítja ki magából. Igaz, ehhez időnként olyan dolgokat is el kell fogadni, amikkel az
egyén nem feltétlenül tud azonosulni, de kussol, mert nem akar kitaszított lenni.
(„Kognitív disszonancia”, mondák a tudósok. − A szerk.)
A kamaszkor egy olyan időszak, amikor az ember gyakran még a saját identitásával kapcsolatban is bizonytalan, és ezért az önkép kialakítása egyedül, támogatás nélkül egy önbizalomhiányos tininek ultra hardcore fokozat. Ezért annyira fontos a közösséghez tartozás, akár annak az árán is, hogy „minden normális ember szánja” ezért.
Vagyis egy ilyen, kortársakból álló csoport egyszerűen nem jelképez mást, mint egy menedéket, mely társaságot és közeget biztosít
pusztán azzal, hogy magadra veszel pár ruhadarabot.
Így menekülsz meg a kirekesztettségtől, a magányosságtól, amit az okoz, hogy még önmagad sem tudod, ki vagy valójában. Sokan aztán felnőtt korukban is úgy hiszik, hogy puszta anyagi javakkal és külcsínnel magukra ölthetnek egy teljes védelmet nyújtó textilpáncélt, csillogó aranyberakással. Pedig nem.
Fotó: 444.hu
Az ellenszenv valódi oka
Jól ismert tény, hogy ebben a korban sokan vélik, az egyetlen eszközük a kitűnéshez bizonyos rossz szokások beépítése a karakterükbe. Úgymint cigizni, alkoholt vedelni, káromkodni, ordibálni, káromkodvaordibálni, és legfőképpen tiszteletlenül bánni a többi emberrel. A Meki-parkolóban rágyújtani, köpködve az arra járókat inzultálni, vagy éppen a busz hátsó ülésén a telepi technót bömböltetni kívülről nézve extrém gyenge dolog,
de vajon arra emlékszel-e mindebből, hogy milyen skinny farmer volt rajtuk?
Vagy inkább arra, hogy az emberek megvetéssel vegyes félelemmel sétáltak el előttük? Biztos, hogy a páwa gyerekek páwa mibenléte a ruházatukban gyökerezik?
Mi vezetett idáig?
Mégis hogyan lehetséges az, hogy egy tizenéves ember egyetlen önkifejezési eszköze az legyen, hogy a hangerejét normálból artikulálatlan ordítássá formálja? Miért nem tudja és akarja magát emberien kifejezni, miért nem képes megszólítani időset és ifjat, becsülettel a férfit és tisztelettel a lányt? Úgy általában: miért építi le magát szándékosan a „menőség” hamis látszatával?
A modor mutatja, mit érsz
Van egy film, a Kingsman. Zseniális. Azt tanítja, hogy nem attól leszel férfi, amit viselsz, hanem attól, hogy milyen értékeket tudsz magadénak, és mit láttatsz ebből mások előtt. A főszereplő a film 70%-át farmer, dzseki, baseballsapi kombóban nyomja végig, mégis
rohadtul megmenti a világot.
Vagy Duncan metaforájával élve:
„a gúnya mögött megbújó lélek tartása nélkül földre hull a bíborpalást, és a legpompásabb vértezet is összeomlik a buzogány ütései alatt, ha viselője híján van a szükséges fizikai erőnek.„
A jó modor vajon mi?
A lényeg azonban nem az, hogy fölösleges, formális udvariaskodásra fecséreljük a lehetőségeinket és az időnket. A valódi tiszteletadást sznoboskodással és pózőrködéssel sikerült elbagatellizálni, és kihozni belőle egy művi, kifelé sokat mutató, ám befelé sekélyes és mesterkélt szabályrendszert.
Nem lovagiasság előreengedni a csajt az ajtóban, ha csak azért teszed, hogy a seggét stíröld azonmód.
A tenni valamit és az úgy csinálni, mintha tennénk valamit között húzódó szakadék óriási. A belülről fakadó tisztelet nem a helyzetnek szól, hanem a másik emberi lénynek, nemtől és kortól függetlenül. Ha ez adott, akkor az udvariasság dolgában sem leszel a tanult etikettre utalva, hanem biztosan támaszkodhatsz arra a jellemre, aki te magad vagy.
Manners maketh men.
Még akkor is, ha olykor kicsit dinamikusabban kell rendezni egy esetleges nézetkülönbséget.
Mi lehet a megoldás?
Úgy vélem, ha egy társadalom azt közvetíti a kamaszai számára, hogy az önazonosság keresésében full szabadon, korlátok nélkül csinálhatják, ami csak jól esik, akkor ezzel teljesen magukra is hagyja őket. És nem csak az olyan formális tudásról van szó, mint hogy hogyan illik megjelenni különböző alkalmakon, miként kell nyakkendőt kötni, vagy hogy a zakó alsó gombját begombolva a bella figura szívrohamban halálozik el. Egy szűk rétegen kívül ők, önszántukból semmi érdeklődést nem mutatnak ilyen kérdések iránt,
de ez nem jelenti azt, hogy nincs is szükségük erre a tudásra.
Nyilván nem az a megoldás, hogy visszasírjuk a régi időket, amikor körmös járt, ha nem köszöntél elég hangosan. Sok fiatal olyan családi közegből érkezik, ahol nem kapnak megfelelő figyelmet, nincs előttük egy olyan erős, példamutató figura, akit követni tudnának, vagy aki veszi a fáradságot ahhoz, hogy elbeszélgessen velük az olyan alapelvekről, mint például a kölcsönös tiszteletadás.
Nem marad más, mint a példamutatás, az odafigyelés és a bazi sok türelem. Ja, hogy az melós? Mondjuk
páwázni/csírázni/k.csögözni tényleg egyszerűbb.
Nem a naci a hunyó
Ha valaminek divatja van, az emberek, pláne a kamaszok nagy százaléka fog hasonlóan öltözni gendertől függetlenül. Get over it. Azt volna jó megérteni, hogy
nem „tömegembernek” vagy páwának lenni gáz, hanem egy szubhumán magatartási formát képviselni.
Akinek nem inge, ne vegye magára, de másnak nyugodtan segíthet felvenni, így válhatunk olyan közösséggé, ahol a modor tényleg megmutatja, mit érsz. Legyen ez a mi közös missziónk!
