Vélemény

Bűneink

By  | 

Nem szokásunk szerkesztői előszóval megágyazni szerzőink szövegeinek, különösen, ha véleménycikkekről van szó. Testületileg valljuk, és én személy szerint is hiszek abban, hogy ami erre ez oldalra kikerül, az kicsit mindannyiunké, még akkor is, ha nem értünk mindig mindenben teljesen egyet. Az olvasóinkat pedig érett felnőtt emberekként kezeljük, akiknek nincs szükségük előzetes iránymutatásra cikkeink befogadásához, még egy olyan felkavaró téma esetében sem, mint az elmúlt napok zaklatási ügyei. Most is csak azért szakítok a bevett gyakorlattal, mert úgy gondolom, ezekben a napokban különösen fontos, hogy a férfi nemből ne csak a fröcsögő kommenthuszárok legyenek szem előtt. Szentül hiszek abban, hogy a szexizmus és a hatalommal való visszaélés mindent eluraló mocska ellen csak akkor van esélyünk, ha nem a nemi megosztottság mentén, hanem emberként, férfiak és nők együtt vesszük fel a harcot, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy minél több szempontból megvizsgáljuk a problémát, ami sokunk életét megkeseríti. Őszinte, közhely- és bullshitmentes mondatok, örülök, hogy Duncan leírta őket. (Ulla)

 

Mondjuk úgy, hogy nagyon régen, neveletlen nyikhajként a munkahelyi flörtölést nem egészen úgy értelmeztem még, ahogy azt az előkelő illemtan megkívánná. A társadalmi érintkezés szigorú protokolljára fittyet hányva, égbe szökő pulzussal, betanítatlan csimpánz módjára heveskedtem az erre nyitott kolléganőim társaságában, nem átallva fizikai kontaktust is forszírozni, olykor még KDNP-s mércével is illetlen dolgokat a fülekbe súgva. Meglehetős facepalm ez, olyan emlék, amit nem lát örömmel viszont az ember, amikor évtizedek távlatából, random pillanatokban belé nyilall.

Hogy ifjúkori taplóságomnak soha nem láttam kárát a gyakorlatban, annak két oka volt: az egyik, hogy egyaránt beosztottak voltunk, vagyis semmilyen munkajogi hatalommal nem is tudtam volna visszaélni, de még fontosabb, hogy a női deréktájnak ezen szenvedélyes elmarásai soha nem találkoztak ellenállással. Kölcsönösen kívánatos meccsek voltak, amik tanítottak egy pár dolgot a saját férfiúi elmém működéséről, meg arról is, miért kell megnevelnem, mielőtt még késő lenne.

Ártó volt-e a szándék

Annyi biztos, hogy én a kőegyszerű agyammal ezeket akkor a partner számára is izgalmas, alapvetően szórakoztató játékoknak fogtam fel, és íratlan szabálynak tűnt, hogy a visszautasítást egy pofonnal úgyis jeleznék, az elfogadás tehát tulajdonképpen az akarás maga. Hiszen nálam idősebb, karizmatikus, kemény nők egyetlen pikírt megjegyzéssel is úgy eltántoríthattak volna, hogy soha többet az életben nem jut eszembe hasonló.

 

A férfiagy működése: bevezető

Hogy nőként a férfit általában megérteni mennyire nehéz, azt én soha nem fogom megtudni, de szexualitás dolgában biztosan semennyire. A munkahelyi viszonyok gondolata például döbbenetesen izgalmas férfiaggyal, az izgalmi faktor pedig a kolléganő külsejével korrelál. És nyilván ez hihetetlen, de a férfiak az esetek túlnyomó részében nem rosszat akarnak a nyomulással, hanem valami egészen jót, nem bántás a cél, inkább nagyon hangosan megkérdezni ugyanazt újra meg újra, hátha ezúttal de. Mivel a szexualitás az egyik legerősebb motiváció, feldobják a labdát, gyakran még akkor is, ha a siker esélye elenyésző. Mert ugye,

mekkora lenne már, ha bejön?!

Mi, férfiak a csajozás vonatkozásában két szempontból térünk el leginkább egymástól: a kockázatvállalás mértékében továbbá a közeledés mibenlétében. Az előbbi attól függ, hogy az embernek mekkora az önbizalma, mennyire óvja saját imázsát, valamint hogy a siker lehetősége mennyire stimulálja cselekvésre. A legkönnyebb tehát a beképzelt gyökereknek. A bepróbálkozás mikéntje már cinkesebb téma, mert ebben nemcsak a férfiak stílusa különbözik, hanem a nők igénye is. Itt már matekozni kell, de megállapítható, hogy a nők egy elég jelentős hányada preferálja a magabiztos, férfias fellépést a szende, óvatoskodó alternatívával szemben. Értsd: sokan taktikai megfontolásból is választják inkább a vagánykodó seggfej szerepét, semmint a bénáskodó tinédzserét. Előbbiben persze taknyolni is nagyobbat lehet.

Aztán megjön az ész

Ahogy érik az ember, normális esetben megtanulja kezelni a túlfűtöttségét. Amikor felelősebb feladatokat bíztak rám felelősebb pozíciókkal felelősebb cégek, végképp le is mondtam a munkahelyi mókákról. Ennek a tisztelet nevű képesség elsajátításán túl több oka van, az egyik, hogy kevés förtelmesebb dolgot tudok elképzelni, mint a beosztottjai közül mazsolázgató uraságot.

Üzenet a szégyenteleneknek

Mert a tekintélyedet, a szavaid súlyát és a felhatalmazást arra, hogy mások kenyere fölött diszponálj, egy nagyobb jóért kaptad, nem azért, hogy a kívánatos kolléganők fenekének legyints oda nyáladzva, szofisztikált alázással terrorizáld őket mások füle hallatára, vagy rohadtul kínos szexuális utalásokat szurkálj be két főnöki utasítás közé. Ők nem egy élmény érted.

Ha ezt nem fogod fel, legalább a saját törékeny és múlandó méltóságodat becsüld meg, az ég áldjon meg, te kicsinyes szar! Mert elporlad egy szempillantás alatt, és az egykor volt tekintélyed helyén egy harsányan világító bráner marad csak, amit nem restellnek majd a tömegek odakopizni a Wikipedia szócikkedbe az ötvenhét Oscar-díjad, az év menedzsere plakett és a karácsonyi céges kugliverseny győztese címed fölé.

Aki azt hiszi, hogy a beosztottja pusztán emlő és tompor, nem pedig egy fontos partner, egy ember, akivel együtt és akiért érdemes melózni, annak hatalmat adni nem szabad. A kollégából főnökké válás a dolgozókat nem szabad prédává teszi számodra, hanem éppen szigorúan tiltottá. Valamit valamiért, haver.

A likefarmolós álszenteskedés negédes bűve

De az mégis valami egészen elképesztő, ahogy most látszólag mindenki meglepetten áll, felhúzott szemöldökkel, széttárt karokkal, tátott szájjal konstatálva, hogy az univerzumunk eddig láthatatlan spektrumából hirtelen előbukkant egy ilyen csúnya világ is, amiben emberek szexelnek különböző előnyökért más emberekkel. És hogy ebben bizony vannak ártatlan áldozatok is, akiket bántottak, mert nem kértek a szabályokból. Miközben már azt sem tudjuk eldönteni, hogy a “luxusfeleség” szó most akkor sértés-e vagy méltatás, mert

évtizedek óta valid szereplőként emelünk be a kultúránkba pornósból lett dj-t meg “színésznőt”, szép kocsiért és csillogó csokiboltért hatalmasokkal üzekedő üzletasszonyt és politikusnéket repülő autóban.

A szemünk láttára működik így az egész piac, és mi meglepődünk azon, hogy a kufárok a rokonszenves ajánlataikkal lám, minket, tisztességeseket is betalálnak? Miért nem megy oda senki a romlotthoz akkor, amikor az a főnök előtt pucsít be combfixben, és miért nem rivall rá senki vadul, hogy “ne etesd a Gömböcöt, mert aztán meg mindent felzabál”?

Tetszettek volna forradalmat csinálni

És miért nem illeti a társadalom megvetése azokat a gyanúsan kussoló csoportokat, akik a rendszerből profitálva jutottak el oda, ahova. Mennyien lehetnek ők vajon? A pélóvillantó rendező fehér bömöse vajon milyen gyakran volt a színpada hasonlóan gyalázatos szituknak, csak merőben más dramaturgiával? Hányan vannak, akik nem a fájdalom miatt nem szólnak, hanem mert élvezői és haszonélvezői voltak ennek? Hiszek abban, hogy miként a férfi, úgy a nő sem egyféle, és egy házibuliban sem csak “me too” lányok vannak, hanem olyanok is, akik négy vodka után önként megülik a házigazdát a vécében pusztán a mókáért. Ne legyünk már olyan rohadtul álszentek, hogy a szexuális elnyomás rendszerét néhány gané professzorra és seggfej cégvezetőre szűkítjük, akiknek persze minden élő entitás elkeseredetten próbált ellenállni, de hát a fene enné meg, mégiscsak ő volt a rendező, szomorúszmájli.

Barátnő fíling

Ne hazudjuk már, hogy a Ferrarinak soha nem volt szerepe a párválasztásban, és a medencés villába is erőszakkal vitték be a karrierre vágyó Ambert és Tiffany-t már nyolcvankettőben. Akkor lepődhetnénk meg joggal azon, hogy egy öltönyös kéjenc kirakja elénk az asztalra a szerszámát, ha nem tűrnénk csendben, hogy a szomszéd irodában Peti így legyen csoportvezető, Zsófi kettőnek meg így legyen fagyizója. Ha nem asszisztálnánk a módszertan legvirtuózabb művelőinek kertévéstül, hirdetőstül, instagramostul, az talán lehetne egy első rohadt lépés, de ezt a csajt itt 74.000 ember követi fészbúkon. Nem látom, hogy erkölcsi okokból kérlelhetetlen társadalmunk oly ridegen kirekesztette volna, viszont tízezrek fizettek azért, hogy láthassák vízisízni. Miért ne kérdezne akkor meg a gazdag kövér bárki mást is, hogy akar-e hajókázni Malibun?

A világ, amit építünk

Vannak undorító gyakorlatok, amikre sokféle jó és rossz válasz lehetséges. Jó válasz, ha egyértelműen tudatjuk minden perverz barommal a határait, ha nem ijedünk meg nemet mondani, ha kiállunk közösen valamiért és valami ellen, ha azonmód odapirítunk, ahogy megtörténik. Jó válasz, ha férfiként vállvetve ugrunk talpra azokkal szemben, akik a szemünk láttára aláznak meg nőket (vagy férfiakat!), akár a hatalmukkal visszaélve, akár attól tök függetlenül.

Rossz válasz pedig az, ha visszamenőleg húsz évre összeszedjük az összes félreérthető sms-t, burkoltan fenyegetve mindenkit, aki valaha írt nekünk egy túl vakmerőt. Rossz válasz az, ha minden közeledésre tökön rúgással akarunk felelni, mert a férfi őszinte közeledésére gyaníthatóan szükség lesz még pár száz évig. Bármilyen szörnyűséget látunk, az nem lehet indok arra, hogy felháborodásunkban attól a pillanattól kezdve feketén-fehéren tekintsünk a világra ahelyett, hogy ésszel felmérnénk a működését, és ott nyúlnánk bele, ahol bele kell. Nem minden taplóság szexuális erőszak, és nem mindenki tudja felmérni a határt a szenvedélyes flört és a gyomorforgató parasztság között,

csak ha mi azonnal világossá tesszük számára.

Aztán majd eltelik húsz év, és talán már nem kell egyenként mindenkinek elmagyarázni.

Bátor nőknek kell most edukálniuk egy egész generációt, és bátor férfiaknak kell mellettük állni ebben. Közben pedig nem kéne egy háborúval elpusztítani az erotika jövőjét.