Életmód

A vívódás bajnoka – interjú Kőhalmi Zoltánnal

By  | 

E havi interjúalanyunk akkor is napjaink egyik legszerethetőbb figurája, ha csak abból indulunk ki, amit a tévé vagy az internet népe által buherált, low-tech videók közvetítenek felénk. Pedig a csetlő-botló családapánál jóval több dimenzióból áll össze az a Kőhalmi Zoltán, aki időről időre közszemlére teszi életét a színpadon. Duncannel vagyunk annyira szerencsések, hogy egy fázós reggelen egy pláza kávézójának álmos félhomályában együtt lattézhattunk a kedvencünkkel, és közben sok olyasmit átbeszéltünk a kirakók – Woody Allen tengelyen, ami számotokra is izgalmas lehet. Például hogy a bukás mennyire fontos, és a tökéletesség mennyire nem.

beautyFY: Azért szerettünk volna veled interjút készíteni, mert tudatosan keressük az önazonos, hiteles embereket, és láthatóan te egy olyan valaki vagy, aki elfogadja önmagát, ily módon inspiráló lehet az olvasóink számára.

Kőhalmi Zoltán: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy megbékéltem önmagammal, tudomásul veszem, hogy ilyen vagyok.

bFY: Arra vagyunk kíváncsiak, hogy hogyan rakod össze azt a Kőhalmi Zoltánt, akit mi a színpadon, illetve a civil életben látunk. Vannak-e trükkjeid?

K. Z.: A stand up mint műfaj eleve a hitelességről szól, az előadó nagyon közel áll a közönségéhez fizikailag és átvitt értelemben is. A dolog addig működik, amíg a néző azt érzi, hogy egy civil ember áll a színpadon, „egy közülünk”, és amit mond, azt akár maga is mondhatná, legfeljebb nem ilyen összeszedetten. Amint azt érzi a néző, hogy ő jobb lenne annál, aki a színpadon áll, vége  van a dolognak. Szóval ebben a műfajban elég hamar kiderül, ha valaki nem önmagát adja.

Az már más kérdés, és hosszan lehetne boncolgatni, hogy mennyire én vagyok az, akit ott a színpadon látnak. Törekszem rá, hogy minél inkább így legyen: sokat mesélek magamról, az életem lényegében visszafejthető a műsoraim alapján, és ami éppen foglalkoztat, az mindig megjelenik a színpadon.  Sokszor van olyan, hogy egy történet önmagában elsőre nem tűnik különösebben humorosnak, de mivel számomra fontos, úgy érzem, ott a helye a műsorban. Mindemellett azért óhatatlanul egy hibás kép alakul ki rólam, hiszen a színpadon olyan sűrűséggel vagyok vicces, ami a hétköznapi életemre nem jellemző. Az is biztos, hogy a tévében csak a jó oldalamat látják, valójában

a mindig vicces srác az nem én vagyok,

sokkal erősebb a személyiségem küszködő, önmarcangoló oldala, ami egyébként szintén a műsorok szerves részét képezi. De összességében a színpadon látható Zoli nagyon közel áll ahhoz, aki én vagyok. Ami különbség, az nagyrészt nem is feltétlenül rajtam múlik, a tévé és az ismertség akaratlanul is felfényezi az embert.

bFY: Honnan veszed az erőt ahhoz, hogy ezt a filozofikus, tépelődő alkatot színpadra állítsd? Laikusként nagyon nehéz elképzelni azt az átmenetet, ahogyan a tépelődésből show lesz.

K. Z.: Az igazán komoly, nagy lépés az volt, amikor a háttérből sok év után előlépve színpadra álltam. Sokáig írtam másoknak, és sokáig gondoltam azt, hogy én soha nem fogok közönség elé állni, és mindenki, aki ismert, nagyon csodálkozott, mikor ez mégis megtörtént. Nem vagyok egy magamutogató alkat, aki előugrik a tortából, ez alapján nem is tudom, mennyire mondható egyáltalán shownak az, amit én csinálok.

bFY: Abból a szempontból mindenképp, hogy nem valamelyik egyetem filozófiai fakultásán oktatsz lételméletet, hanem a színpadon állva szórakoztatod az embereket.

K. Z.: Ez tény. De a kulcs az a szerep, amit a humor játszik az életemben. Mindig is nagyon fontos volt az, hogy a leghétköznapibb történéseket is új megvilágításba lehet helyezni azáltal, hogy humorosan meséled el őket.

bFY: Ez lett volna ez egyik következő kérdés, hogy mi a humor szerepe a te életedben. Megélhetési forrás? Túlélési stratégia?

K. Z.: Mindenképp az egyik legalapvetőbb túlélési stratégia a humor, ez segít elviselni az élet történéseit. Legtöbbször nem azért nevetünk valamin, mert az önmagában vicces, hanem azért, mert úgy sokkal könnyebben elviselhető.

De egyébként én nem szoktam magam elemezni. Amióta az eszemet tudom, a humornak fontos szerepe van az életemben. A legalapvetőbb élményeim közé tartozik, hogy gyerekkoromban este a vacsoránál mindenki elmesélte, mi minden történt vele aznap. Ezek végeláthatatlan hosszúságú vacsorák voltak, anyám különösen mestere annak, hogy a legbanálisabb történetet is hosszan, alaposan kiszínezve adja elő. Számomra így egészen kiskoromtól fogva fontos volt, hogy a szüleimet például meg tudtam nevettetni. Nyilván ezáltal el is lehetett kenni dolgokat, enyhíteni lehetett az esetleges baklövéseken, és segített megküzdeni a gyermekkor hányattatásaival, amikből nekem jócskán kijutott. Pedagógusgyerekként a kitűnő bizonyítványommal meg a szemüvegemmel eleve csodabogárnak számítottam, ehhez jöttek még olyan súlyosbító körülmények, mint a társastánc vagy az, hogy anyám abban az iskolában tanított, ahová én is jártam. Teljesen tudatosan fogyasztottam mindent, ami humor, és

még ha nem is mertem kimondani, világéletemben humoristának készültem.

bFY: Tehát még ha voltak is az életedben olyan vargabetűk, mint a műegyetem, végső soron azt csinálod, amit mindig is szerettél volna.

K. Z.: Igen, ez így van. Bár a műegyetem azért meglehetősen szánalmas egy vargabetű, ennyi idő alatt két olyan főiskolát elvégezhettem volna, ami még érdekel is.

bFY: Nagy harc volt keresztülvinni, hogy nem lesz hagyományos értelemben vett polgári karriered?

K. Z.: Ez úgy volt, hogy én már egyetem alatt bekerültem ebbe a világba. Ugyanis

12 évesen elhatároztam, hogy a következő humorfesztivált megnyerem.

Szabálykövető és céltudatos ember lévén mikor nyolc év múlva eljött ennek az ideje, alig vártam, hogy beküldhessem a szövegeimet. A versenynek köszönhetően bekerültem háttéremberként a szakmába, viszont ez időrendileg később volt annál, amikor döntenem kellett a továbbtanulásról. De mint mondtam, meglehetősen szabálykövető vagyok, így nagy kínlódások árán befejeztem az egyetemet, jóllehet a végén már mindenki, a tanáraim ugyanúgy, mint a szüleim, tudta, hogy nem leszek építész. Úgy érzem, a szüleim mára megbékéltek a helyzettel, végülis végigcsináltam, amit elkezdtem, és lediplomáztam – nekik ez volt a fontos. Bár anyám szerint valójában rajzolnom kellene, mert abban vagyok igazán tehetséges. Voltak és vannak is karikaturista álmaim, de ehhez fejlesztenem kellene magam.

bFY: Beigazolódtak az előzetes elképzeléseid a szórakoztatóipar világáról, aminek ma már te is a része vagy?

K. Z.: Szerintem semelyik szakma sem olyan belülről, mint amilyennek kívülállóként gondoljuk. Ráadásul ez a hétköznapibb szakmáknál jóval álságosabb világ, sok rajta a csillogás. Nagy kaland volt ebbe bekerülni, és találkozni az idoljaimmal, különösen hogy amint már említettem, senki nem számított tőlem egy ilyen lépésre, én az az ember voltam, aki nem beszél, csak ír. Vannak persze generációs különbségek, de az én karrierem annyira tét nélkül indult, hogy ezek nem igazán érintettek, hiszen kezdetben nem a nagy öregekkel közös színpadon léptem fel, hanem kávézókban, a kortársaim előtt. Nem állítom, hogy könnyen ment ez az egész, kezdetben rengeteget szorongtam a fellépések miatt, már egy nappal korábban elkapott a lámpaláz, és teljesen megbolondultam. De összességében mindenképp pozitív a mérleg, nagyon örülök, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, és amivel mindig is akartam.

bFY: A gyermekkorodról és a kamasz éveidről szólva egy kissé ügyefogyott, esetlen fiúként beszélsz magadról. Volt-e egy olyan pont, ahol ez megfordult, és magabiztosabb lettél.

K. Z.: Nem,

én most is esetlen és ügyefogyott vagyok, csak közben felnőttem.

bFY: Pedig kívülről úgy tűnik, hogy volt egy pont, ahol megszeretted magadban ezt az esetlenséget.

K. Z.: Az igazság az, hogy én nem vagyok túl jóban magammal, de ezek szerint ez szerencsére nem nagyon látszik. A mai napig nem érzem magam egy győztes típusnak, a színpadon sem ezt a figurát hozom, és valószínűleg nem is állna nekem jól. Én kifejezetten a szomorú bohóc vagyok. Nem szánt szándékkal, egyszerűen ilyen az alkatom, a személyiségem.

bFY: Ha megnézzük a legnagyobb stand uposok, mint pl. George Carlin életművét, akkor a többségüknél megfigyelhető egyfajta evolúció, ahogyan a könnyedebb, személyes témák felől eljutnak a rázósabb kérdésekig, és egyfajta edukációs szándékig. A te műsoraid is elmozdultak a rázósabb, társadalmi szinten is releváns témák felé. Tudatos ez a folyamat?

K. Z.: Inkább arról van szó, hogy bizonyos témákkal kapcsolatban izgat, hogyan lehet róluk humorral beszélni. Ezért szól például A pesszimizmus előnyei című estem a halálról. Ha valamiről nem szívesen beszélünk társadalmi szinten, az a halál, épp ezért izgalmas a humor eszközével nyúlni hozzá. A véletlen úgy hozta, hogy a nyilvános főpróbán nyugdíjasokkal volt tele a nézőtér, vagyis több mint egy órán keresztül kellett egy teremnyi idős embert azzal szórakoztatnom, hogy a halálról beszélek. Volt bennem némi félsz, de azt kell mondjam, életem egyik legjobb közönsége volt.

Talán nem volt mindig így, de

ma már tudatosan keresem az olyan témákat, amikkel az ember nem feltétlenül viccelne,

ilyen értelemben akár provokálni is hajlandó vagyok. Ez persze kockázatos, eleinte aggódom, hogy be akarok-e menni ebbe az utcába, de aztán a közönség bejön velem, és legtöbbször működik a dolog.

bFY: Ez is meglehetős magabiztosságot sugall, hogy egyre inkább mersz a téged érdeklő témákkal foglalkozni.

K. Z.: E mögött azért ott áll a sok-sok színpadon töltött év, az, hogy az emberek már tudják, ki vagyok, és direkt jönnek az én műsoromra. A kezdet kezdetén azért még más volt a helyzet, amikor például tök ismeretlenül kilöktek egy céges rendezvényre. Volt olyan, hogy valaki rám nézett, és értetlenül kérdezte, hogy

„Te fogsz minket megnevettetni?!”

Ez egy egészen más helyzet, mindössze pár perced van, hogy megnyerd a közönség szimpátiáját, sokkal kevesebb kockázatot vállalhatsz. Talán nem is mindig az számít, hogy ki mennyire szellemes, mennyire jó poénokat mond, hanem hogy létre tudja-e hozni a saját személyes univerzumát, és abba be tudja-e vonni a közönséget. Ha fel tudja kelteni az érdeklődést, és a közönség vele megy, akkor ott már a legsötétebb gondolat is belefér. Mára az emberek megismertek, tudják, mire számítsanak, így jóval könnyebb dolgom van. Persze ettől még nem látszik, hogy belül mennyire rettegek (nevet).

bFY: Most azért elég jól leírtad a sikeresség meg a győzelem fogalmát. Pont ezt értettük önazonosság alatt, hogy ezt a közös univerzumot a közönséggel meg tudod teremteni.

K. Z.: Csakhogy nincs az az ember, aki előre megmondja, melyik poén fog működni, és melyik nem, szóval az egészet átszövi az örök kétely, nem lehet hátradőlni egy percre sem. Azt egy idő után nagy biztonsággal meg lehet mondani, hogy melyik poén rossz, de

egy új sztorival kiállni a közönség elé mindig olyan, mint egy védőháló nélküli halálugrás.

bFY: Milyen tanácsot adnál ma a fiatal kori önmagadnak? Ez azért is lehet érdekes, mert ma is vannak szép számmal fiatalok, akik hasonló problémákkal vívódnak, mint te annakidején.

K. Z.: Azt tanácsolnám, hogy nem kell annyira komolyan venni a dolgokat. Én sokáig nagyon görcsösen akartam a legjobb lenni, nagy reveláció volt, mikor rájöttem, nincs olyan, hogy tökéletes fellépés. Évekig képes voltam megőrülni egyetlen mondat miatt még a kifejezetten jól sikerült fellépések után is, pedig az, aki jól szórakozott, egészen biztosan nem arra az egy mondatra fog emlékezni, sőt valójában észre sem veszi, csak én látom. Ugyanígy el kellett engednem azt is, hogy minden váratlan helyzetre felkészüljek – ehhez mondjuk kellett az is, hogy kiderüljön, valójában tudok improvizálni, amikor szükség van rá. Mikor elment az áram a művelődési házban, egy zseblámpával bohóckodtam 500 ember előtt, és az is működött. Másfajta figyelem kell hozzá, de ezt is meg lehet csinálni. Meg kell tanulni élvezni ezt az egészet, és én már szerintem egészen jó úton járok.

bFY: Ha példaképeket kellene mondanod, akik meghatározták a pályádat, kik lennének azok?

K. Z.: A Monty Python számomra máig a humor non plus ultrája, náluk tovább nem jutott senki. Woody Allen szintén nagyon fontos pont, nem is a filmjeire gondolok elsősorban, hanem arra, hogy nagyon kevesen írnak úgy, ahogy ő ír, főleg a korai novellákban. Ezenkívül én a rádiókabarén nőttem fel, kazetták voltak televéve a műsorokkal, a mai napig tudok idézni belőlük mondatokat. Nem feltétlenül mondanám őket a példaképeimnek, de mindig nagyon vonzott az a közeg. Aztán

beleszerettem Louis C. K. –be, mikor itt volt, bár nem biztos, hogy jó ötlet ezt bevallani.

Pedig ahogyan összerakta azt a műsort, azt tanítani kéne, annyira parádés volt. De a stand uposokat egyébként nem követem módszeresen, egyszerű nézőként futok bele néha.

bFY: Van olyan téma, amit nem mersz érinteni?

K. Z.: A mi társadalmunk nem a legnyitottabb, sokszor határozottan érezhető egy-egy határvonal, hogy na, ezzel talán nem kellene előhozakodni. Én viszont szeretem ezeket átlépni. Annál is inkább, mert szerintem alapvetően nem is egy adott téma kérdéses, hanem az, hogy hogyan beszélek róla és miért. Direkt bántó dolgokat például nem szeretnék mondani. Tehát szerintem nincs olyan, hogy valamivel nem lehet viccelni, de olyan van, hogy nem ér annyit egy poén, hogy megbántsak vele embereket. Így például nincs úgymond „sportértéke” a nyugdíjasokkal viccelni (bár közönség lenne rá), mert őket egyébként sem tiszteli senki. Sajnos.

Persze időnként keresem a bajt. Amellett például nem tudtam elmenni szó nélkül, hogy ha beütöd a nevem a Google-ba, kb. a harmadik dolog, amit feldob, hogy Kőhalmi Zoltán zsidó. Egy műsorban felhoztam ezt a kérdést, és elmondtam, hogy valójában egy leszbikus szlovák cigányasszony vagyok, és hogy elég komplikált volt a műtét, de szerencsére a zsidók fizették. Na itt már a zsidó szónál elkerekedett sokak szeme, hogy egyáltalán szabad-e ilyenről beszélni. Megvan a veszélye annak, hogy nem mindenki egyformán érti, és páraknak csak az marad meg, hogy én zsidóztam meg cigányoztam, de az biztos, hogy

csak azért nem dobnék egy poént, mert kvázi tabutémának számít.

A politikát simán eldobom, mert egyrészt nem ér annyit, másrészt meg egyébként is annyira átpolitizált az életünk, nem hiányzik, hogy én is erről beszéljek.

bFY: 10 éve Christopher Hitchens nagy bortányt okozott egy esszéjével, amiben kifejtette, hogy a nőknek kevésbé jó a humorérzékük, ugyanis evolúciós szempontból kevésbé vannak rászorulva. Ellenben a férfi számára a nő meghódításában kulcsfontosságú, hogy meg tudja nevettetni, és a nyitott szájjal, fejét hátravetve felkacagó, ezáltal a nyakát szabadon hagyó nő testhelyzete a megadás gesztusait idézi fel. Te mit gondolsz erről az elméletről?

K. Z.: Abban van valami, hogy a nők számára az a férfi vonzó, aki meg tudja őket nevettetni, de ebből nem következik, hogy a férfiak általában véve alaposabban fel vannak ezzel vértezve, mint a nők. Egy csomó rettentően savanyú férfit ismerek, és nagyon sok remek humorú nőt. Inkább azok a vicces nők van kevesebben, akik fontosnak tartják, hogy ezzel színpadra álljanak.

bFY: Időnként azért elmerengsz azon, hogy mennyire nagy dolog az, amit az utóbbi másfél évtizedben elértél? Képes vagy néha átadni magad a pillanatnak és csak élvezni a sikert?

K. Z.: Hát nagyon ritkán (nevet). Pedig lehet, hogy jó lenne, de amikor erre kerülhetne a sor, akkor engem már a következő feladat érdekel. De a színpadról időnként már úgy jövök le, hogy na ez jól sikerült – és ez már komoly fejlődés.

bFY: Van valami a munkán kívül, aminek át tudod adni magad, ami kikapcsol, és fel tudsz oldódni benne?

K. Z.: Nagyon szeretek rajzolni, és talán kicsit bizarrul hangzik, de a kirakózás teljesen kikapcsol.

Pár hete benne vagyok egy 4000 darabos puzzle-ben, ezért nem lát a család,

úgyhogy most tiltottam meg magamnak, hogy a rádiókabaré felvételéig ezzel foglalkozzam.

bFY: Van olyan távlati szakmai célod, amit nagyon szeretnél elérni?

K. Z.: Ó igen, nagyon sok. Ott van például a soha el nem készülő könyvem, amin évek óta dolgozom, de még mindig nem áll túl jól. Előbb kezdtem írni, mint Bödőcs kollégám, és az övé már megjelent. Nagyon örülök a sikerének, gratuláltam is neki, de nem tudok úgy rágondolni, hogy ne mardosson a kérdés: mi van az én könyvemmel (nevet). Ezt például illene befejezni. Ha messzebbre tekintek, akkor jó volna írni egy filmet vagy egy színdarabot, ami után a család 70 évig kapja a pénzt, ha már meghaltam.

bFY: Esetleg egy musical? Az nagyon megy most.

K. Z.: Azzal próbálkoztunk már,

a panellakásos est egy önmusicalnek indult, és betétdalok voltak benne, de jeges rémületet váltott ki a közönségből.

Kiderült, ha önálló estről van szó, akkor csak énrám kíváncsiak, pedig még táncos lányok is voltak, és messze a dalokon dolgoztam a legtöbbet.

bFY: Mesélnél pár szót az új önálló estedről?

K. Z.: Pályatévesztési tanácsadó a címe – ebben ugye én igazi szaktekintélynek számítok. Szó van benne iskoláról, továbbtanulásról, hogy egyáltalán minek tanulunk bármit is. Ez az eddigi legalaposabban előkészített műsorom, nálam sokkal összeszedettebb és fegyelmezettebb emberek sokat segítettek az elkészítésében, nagyon sok energiát fektettem bele. Pár előadás volt eddig, egy teljesen letisztult, minimalista est mindenféle színpadkép és egyebek nélkül.

bFY: Segítenek az írásban, vagy egyedül dolgozol?

K. Z.: Az nagyon jó, ha valakivel lehet beszélgetni a készülő műsorról. Van egy segítőm, Szabó Marci, aki színházi ember, ő az inspirátortól az öltöztetőig minden szerepet ellát, nagyon sokat segített a harmadik estem létrehozásában. Volt, amikor konkrétan eljött hozzánk, és noszogatott, hogy Zoli, dolgozzál. Én egyébként mániákus halogató vagyok, és hosszú út vezetett addig, amíg rájöttem, hogy a művészet nem pusztán ihlet dolga, vagy valamiféle csoda, hanem legalább ennyire kőkemény munka is. Sokáig hittem abban, hogy meg kell várni a tökéletes mondatot, és leírni. Ma már tudom, hogy nincs olyan, hogy tökéletes mondat. Le kell írni, és baromi sokáig csiszolgatni, amíg ki nem hozzuk belőle a maximumot, aztán egy idő után el kell engedni. A kérdésre válaszolva: ha kapok is ötleteket vagy akár konkrét poént valakitől, mindig arra törekszem, hogy a végeredmény teljesen az én termékem legyen. Jómagam 11 évig dolgoztam Fábry gegcsapatában, az ugyanis lehetetlen, hogy valaki kéthetente egyedül telerakjon egy műsort poénokkal, de előadóként nem tudnám azt csinálni, hogy mások szövegét mondom. És egyébként ő is megszenvedte ezt.

bFY: Voltak olyan kudarcok, amiket akkor nagyon kínzónak éreztél, de mára értékessé váltak, mert tanultál belőlük?

Persze.

Rengetegszer meg kell bukni ahhoz, hogy az ember aztán tudja, mit hogyan csináljon.

Az elején persze mindenki nagyon magabiztos, amíg nem tud az egészről semmit, de aztán szép lassan szembesül a valósággal, és a bukások segítenek működőképes rutinokat kialakítani.

bFY: Az öltözködésedet tekintve mennyire vagy tudatos? Azt tudjuk, hogy szereted az állandóságot. Igaz ez a ruháidra is?

K. Z.: Egy ruhával kapcsolatban a legfőbb szempont, hogy legyen kék (nevet). Valószínűleg minden pincér és színházigazgató ismeri már a ruhatáramat, mert ugyanazokat a darabokat szoktam variálni.

bFY: Manapság ezt personal uniformnak hívják, és egyre népszerűbb, mert ha az embernek reggelente nem kell azon agyalnia, hogy mit vegyen fel, akkor marad energiája az igazán fontos dolgokra.

K. Z.: Na, ez pontosan így van.

bFY: A színpadi ruházatot is te rakod össze, vagy arra van külön ember?

K. Z.: Én teljesen utcai ruhában vagyok a színpadon. A tévében néhány stylistot elfogyasztottunk már, ott is arról voltam híres, hogy én vagyok az, akire nem lehet ráadni dolgokat. Az elején például mindenkit gördeszkás srácnak akartak öltöztetni, de szerintem elég abszurdan nézett ki a negyvenes, családapa kolléga deszkás cuccban.

Az elegáns embereket egyébként nagyon is értékelem, csak nekem viszonylag ritkán jön össze.

Két éve a Comet-gálán például sokan értetlenül álltak a rózsaszín kabátom előtt, pedig szerintem remekül megfelelt az ott elvárt dress to impress dress code-nak.

Fábián Julival (nyugodjék békében) azon a bizonyos Comet-gálán. Forrás: Origo

bFY: Kicsit visszatérve a humor szerepéhez: Voltak olyan pontok az életedben, amikor rájöttél, hogy a humort használni tudod a boldoguláshoz?

K. Z.: Rendőröknél általában nagyon jól jön, többnyire megúszom egy kézrázással és egy „Jaj de örülök, hogy találkoztunk élőben a művész úrral” jellegű mondattal. Bár minden efféle kvázi előny sokkal inkább a tévé hatalma, mint magáé a humoré.

bFY: A népszerűség terhesebb részét mennyire érzed?

K. Z.: Sokat javultam már ebből a szempontból is. Az évek során megtanultam, egyszerűen nem mindig engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy akkor most engem hagyjanak békén. Mondjuk az is igaz, hogy helyszíntől és napszaktól függően eltérő mértékben tud terhes lenni a dolog, másképpen ismernek fel délelőtt az utcán, mint este a Dallas sörözőben, ahol jó darabig megpróbáltam dolgozni. De tudomásul vettem, hogy

nem mindig vagyok a magam ura, van, amikor fotózkodni kell az emberekkel, és kész.

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás