Fresa mondja

Nem adjuk a szerelmünket!

By  | 

Afelől semmi kétség, hogy az emberi méltóságért, illetve annak sárba tiprása ellen kiállni kívánatos, és ennek sokféle módja lehetséges. Szintén üdvös lehet időről időre újratárgyalni a társas együttlét írott és íratlan szabályait, akár vitákat generálva is, és egy etikai kódex vagy céges policy kidolgozása sem feltétlenül ördögtől való. Viszont nem biztos, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is ki kéne önteni. Duncan már megosztotta gondolatait ezzel kapcsolatban, ezúttal egy női vélemény következik.

Szerelembe esni a világ egyik legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga is lehetNE. Ha az igények, a játszmák, a szabályok és az a rengeteg negatív gondolat nem tennék olyan baromi körülményessé az első vagy inkább a nulladik lépést, az ismerkedést. Mert ugye

neten ismerkedni ciki, baráti körben necces, szórakozóhelyen kockázatos, munkahelyen para,

egyébként meg viszonylag kevés szőke herceg üget táltos paripáján a bulinegyed környékén, ahol cipőjüket vesztett hamupipőkék helyett úgyis csak értetlenül pislogó business womanekbe botlanának. Viszont akkor mi marad? És hol? És hogyan? A válasz mindenki számára másként tűnik jónak, de az majdnem biztos, hogy bonyolultabb képletben gondolkozunk, mint amiben kellene.

Mondjuk azt sem tudom, maradt-e még egyáltalán valami, amit a praktikum és a logika vagy éppen az etika jegyében nem bonyolítunk túl. Túltermelünk, hogy túlfogyaszthassunk. Újrahasznosítunk, hogy szemetelhessünk. Tonnányi szemetet gyártunk a szükségre hivatkozva, miközben végig se gondoljuk, mire is van szükségünk. Nem költünk egészséges dolgokra mondván, az drága, majd fizetünk olyan gyógyszerekért, melyek az egyik bajnak orvosságai, a másiknak meg kiváltói. Lusták vagyunk élni, de fél életünket robotmunkára, okoskütyükön pötyögésre és pénzhajhászatra pazarolni nem vagyunk restek. Órákat töltünk filterezett profilképek gyártásával és jól hangzó idézetek gyűjtögetésével, míg egy egyszerű „Hello, meghívhatlak egy italra?” nehéz, fárasztó, időrabló próbálkozásnak tűnik.

Még a világ legjobb és legegyszerűbb dolgát, a szerelmet is túlpörögjük, pedig sokszor ott van az orrunk előtt, akire vágyunk.

Nyakatekert módon az valahogy nem probléma, ha a megismerés jegyében még az első randi előtt alap a sokat sejtető vagy épp meztelen fotó messengeren, de egy ordenárébb bók vagy egy túltolt flörtölési kísérlet elszenvedése okán egyből #metoo bejegyzés kerül a social media oldalakra.

Romantikát akarunk, de ha megkapjuk, azt mondjuk nyálas.

Valódi dolgokra vágyunk, de ha valaki falubikája és végzetasszonya helyett tapasztalatlanabb, vagy esetlenebb, egyből életképtelennek tituláljuk. Aki meg kicsit is zsiványabb az átlagnál, az már csakis perverz zaklató lehet. Ahelyett, hogy lenne inkább igazi férfi, miközben mi egyre jobban agyonmaszkolt műnőkké válunk.

Ha valami kézenfekvő lenne, az ellen valaki már biztosan felemelte a hangját. Kérdés, miért kell a könnyűt nehézzé, a jót rosszá tenni?

Miért gáz munkahelyen, neten vagy buliban ismerkedni, amikor a napunk 1/3-át az irodai robot tölti ki, a szabadidőnk jelentős részét a világhálón lógva töltjük, a fáradt gőzt kiengedős bulik pedig oldottabb hangulatú ismerkedésre adhatnának teret. HA általánosítás helyett azt tudnánk mondani, hogy igen, van példa a mellényúlásra is, de én lehetek az is, aki ezen lehetőségeket megragadva vaktyúkként talál majd szemet.

Ehelyett, jön egy metoo kampány és még azok is megrettennek a kollégájukra mosolyogni, akikben az erőszaktevés csíráját sem fedeznénk fel, akármilyen mélyre is próbálnánk ásni. Pedig kevés annál kézenfekvőbb dolog van, mint szerelembe esni valakivel, akit heti 40 órában bámulunk, akivel közösek a sikereink, aki megérti a túlóráink, és sorsközösségben szenved velünk az elnyomó főnök és az elmaradt bónusz terhe alatt. Persze a mérleg nyelvét itt is ellensúlyozzák olyan tényezők, mint a házinyúl effekt, akire hosszasan sorolható okok miatt nem okos dolog lőni. De az ilyen jellegű felvetéseket a kémia és néhány cinkos összemosolygás a kávéautomata felett úgyis romba dönti.

Azonban az írott és íratlan szabályok és a minket oxigénként körülvevő médiazajok sokkal bénítóbban hatnak tudatalattinkra, mint azt gondolnánk. Megannyi negatív üzenet, amely azt sugallja, hogy ami jó, az csak rosszul sülhet el. Az édességtől kövérek leszünk, az alkoholtól függők, a kacérságtól olcsók, a flörttől pedig erőszaktevők.

De a mértékről vajon még senki sem hallott?

Arról, hogy egy nutellás palacsinta olykor életet menthet, hogy egy pohár bortól a nap vége sokkal szebbnek tűnhet, vagy hogy egy alakhangsúlyos ruhában huncutul mosolygó nő nem csak az a ribanc lehet, akit az erőszakra hajlamos kurvapecér kollégája méreget?

Nyilván nem, hiszen míg a pozitív verzió hírérték nélküli, kézenfekvő, mondhatni unalmas, addig a negatív kicsengésnek csak a felemlegetése is kombinálásra, agyonbonyolításra, beszédtémára, hashtagekre ad okot.

Hogy mi visz egy nőt arra, hogy évekig tűrjön, mellékvízen karriert építsen, majd az első ráncok megjelenésekor vagy a sokadik címlapmellőzöttség és elszalasztott lehetőség után metoo-t kiáltson, azt nem tudom. Mi több, nem is vágyom megtudni, mint ahogy ítélkezni sem tisztem. Viszont amikor olyan jó dolgokat akarnak kilopni az életünkből, amelyek boldogabbá, pozitívabbá vagy éppen szerelmesebbé tehetnek minket, azok előtt értetlenül állok. Még azzal együtt is, hogy nem fájna a lelkemnek minden olyan férfit az univerzum egy távolabbi csücskébe száműzni, aki nem tudja, hogy

ha ágyéktájon szorít a nadrág, az egészen addig egyéni szocprobléma, amíg arra másik fél önszántából, boldogan nem kínál gyógyírt.

Azonban nem gondolom, hogy az olyan jellegű szabályozások, amit például a Facebook is eszközöl dolgozói számára, miszerint randira hívni csak egyszer ér valakit, megoldhatnák a problémát. Főleg, hogy értelmezésükben, az „aznap este éppen nem jó” egyértelmű nemnek számít. De mi van, ha nekem aznap este tényleg nem jó, miközben egyébként élek-halok azért, aki végre összeszedte a bátorságát, hogy randira hívjon? Ne merje újra feltenni a kérdést, mert alapvető bizonytalanságát tovább erősíti a lesben álló HR-esek hada?

Nem lehet, hogy kicsit túl van ez gondolva?

Mindamellett, hogy saját bevallásuk szerint, annyira viszont bíznak dolgozóikban, hogy a felettessel folytatott viszony mögött nem feltételeznek rosszat, így az nem is jelentésköteles – legalábbis a Wall Street Journal, így tudja. De vajon mióta ismeri a vállalat annyira dolgozóit, hogy tudja, egy ki nem mondott nem mögött csak elutasítás állhat, míg egy főnök-beosztott viszonyban a kényszer, az erőszak és az elutasítás csíráját sem feltételezi?

Nem hiszem, hogy aki azt gondolja, manapság több az erőszak, a hatalommal való visszaélés, a mentális és pszichés torzulás az emberek fejében és lelkében, mint azelőtt volt, az feltétlen jó úton jár. Mint ahogy azt sem gondolnám, hogy a fennálló problémákra HR szabályzatokban íródott vaskos körmondatok nyújthatnak megoldást. Aki szabályok szerint képes élni, az nagy valószínűséggel kőbe vésett szabálykönyvek nélkül is tudja, mi a helyes, míg a torz képpel élőket az sem regulázza meg, ha a hírek, a közösségi média és a munkahelyi szabályzat is azt harsogja, hogy amit tesz, az helytelen. A devianciáktól eltekintve pedig

az első randiig talán nem is akkora kihívás eljutni, ha a kölcsönös tisztelet kicsit több, a túlgondolás meg kicsit kevesebb.

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás