Bro Guide

“A magabiztosság nem tulajdonság, hanem egy állapot.”

By  | 

Nagyinterjúnk Szilágyi Áron kétszeres olimpiai aranyérmes, világ- és Európa-bajnok kardvívóval.

A szponzorral, a fotóssal, Áron menedzsmentjének egyik tagjával és velünk együtt már vagy hatan ültünk a KOLLÁZS-Brasserie and Barban csendesen beszélgetve, amikor megjelent a bejáratnál egy szolidan kimért, okos tekintetű, elegáns, jámbor srác, jól szabott Simon Skottowe öltönyben. Mindenkit üdvözölt, körbejárt, kezet fogott, és bemutatkozott.

Szilágyi Áron kétszeres olimpiai bajnok, világ- és Európa-bajnok kardvívó volt ő, aki miatt mind ott voltunk, és akiről az első pillanattól lerítt, hogy egyszerre lesz jó és nehéz interjúalany. Jó, mert rengeteg hasznos, bölcs tanácsot tud majd adni nekünk, de nehéz, mert okos ember lévén nem tudsz semmit kihúzni belőle, amit nem akar ő maga önként elárulni.

Amikor először a szemébe nézel, tudod, hogy Szilágyi Áront nem fogod tudni keresztkérdésekkel megvezetni.

BeautyFY: Eredetileg korábbra terveztük ezt az interjút, de a menedzseredtől azt az információt kaptuk, hogy épp Ázsiában tartózkodsz, ezért halasszuk későbbre. Mesélnél erről az utazásról?

Szilágyi Áron: A Világkupasorozat, amiben részt veszek, nyolc állomásból áll. Ezek között több tengeren túli helyszín is szerepel, és jellemzően márciusban Ázsia szokott sorra kerülni. Ezeket sokszor összekapcsoljuk egy-két hétnyi edzőtáborozással. Ez egyrészt segít abban, hogy akklimatizálódjunk a versenyre, hiszen 5-6 órás időeltolódásnál erre mindenképpen szükség van, másrészt pedig ilyenkor lehetőség van más típusú, ritmusú, más eszköztárral rendelkező vívók ellen küzdeni, ami jó lehetőség a felkészülésre. Összesen három hetet töltöttem Szöulban, ezt követően pedig még Veronába szólított a kötelesség, ami a Nemzetközi Vívószövetség tagjaként hárul rám. Szép kis túra volt. Szép, de nem szokatlan, az életem része a sok utazás.

 

bFY: Mennyire vesznek ki belőled az olyan, edzésmunka melletti plusz feladatok, mint a Nemzetközi Vívószövetség? Feltételezem, hogy mikor az ember elkezd sportolni, és az a célja, hogy a dobogó legfelső fokára állhasson, akkor nem is gondolkozik ezeken a mellékágakon. Hogy jöttek ezek, és mennyire terhelnek le?

Sz. Á.: Sokan gondolják azt, hogy az élsportolók csak edzenek és felkészülnek, de ez korántsem igaz. Sok elvárásnak kell megfelelni, bár természetesen a versenyek és a felkészülések jelentik a legfőbb prioritást. Nálam is úgy van, hogy egy világbajnoki felkészülés utolsó hónapjában már nem vállalok el semmilyen felkérést, mert annyira a verseny körül forognak a gondolataim, hogy nem szeretném, ha bármi dekoncentrálttá tenne. Viszont ezen időszakok mellett vannak elvárások, amiknek meg kell felelni az egyesület, a szövetség, a szponzor, a támogatók felé egyaránt. Szeretünk olyan dolgok mellé állni, amikkel azonosulni tudunk, szeretnénk visszaadni valamit a sportágunknak. Mindezt úgy próbáljuk periodizálni, hogy az edzés soha ne sérüljön.

 

bFY: Vannak olyan szokásaid vagy igényeid, amikhez minden esetben ragaszkodsz a felkészülés során vagy verseny előtt? Kérdezhetném úgy is, hogy vannak-e “sztárallűrjeid”.

Sz. Á.: Én igyekszem ezektől mentesen élni az életem, nem gondolom, hogy ezek hosszú távon hozzátesznek egy sportolóhoz. Persze nekem is vannak olyan mozdulataim, szösszeneteim, amiket folyamatosan ismétlek. Például mikor reggelente fölkelek, legyen az akár otthon, akár hotelben, mindig beágyazok magam után. Azt gondolom, hogy ha az ember reggelente beveti az ágyát,

azt az érzést kelti, hogy már reggel csinált valami hasznosat, ebből magabiztosságot merít, és onnantól kezdve az egész napja produktív lesz.

De ide sorolhatnám azt is, hogy a páston az asszók előtt mindkét combomat meg szoktam veregetni. Viszont ez már ahhoz kell, hogy ezzel is emlékeztessem magamat arra: ez bizony egy versenyhelyzet.

 

bFY: Ha jól tudom, te matek tagozatos osztályba jártál gimiben, sikereid is voltak ezen a téren. Be tudod építeni a felkészülésbe, illetve a versenyzésbe azt a fajta racionális, logikus gondolkodást, ami a matematika sajátja?

Sz. Á.: Szeretném azt hinni, hogy sokat és jól gondolkodom, illetve jól gondolkodunk, hiszen mindennek szerves részét képezi az edzőm és a stábom is. Ha végletesen leegyszerűsítem a dolgot, tulajdonképpen nincs is más feladatom, mint túljárni az ellenfeleim eszén. Amikor ott állunk a páston, akkor azzal a tudással rendelkezve, amit magamra szedtem a felkészülés során, megpróbálom legyőzni az ellenfelet nemcsak fizikálisan vagy technikailag, hanem mentálisan is. A matematika egy nagyon jó alapot adott. De nem lett volna belőlem jó matematikus.

bFY: Ezt miért mondod?

Sz. Á.: Mert egyszerűen nem lennék arra képes, hogy órákon vagy napokon át az íróasztalomnál üljek. A matek tagozat sokkal inkább arra volt jó, hogy elsajátíthattam egy gondolkodásmódot. A vívásban ez kifejezetten fontos, hiszen a páston használni kell a szürkeállományunkat is.

 

bFY: Lehet esetleg egyfajta kő, papír, olló logikája is a dolognak? Ott áll előtted az ellenfél, akiből felkészültél korábban, és a meglévő eszköztárad segítségével próbálod kitalálni és hárítani az ő következő lépését…

Sz. Á.: Nos, egy asszó előtti gondolatmenet úgy néz ki, hogy az előző két-három akciót előveszem fejben, és ebből kezdek el következtetéseket levonni arra vonatkozóan, hogy az ellenfelem mit szeretne csinálni. Erre megvannak a sémák, ugyanis ez a kardvívásban elég szépen fel van építve: az egyenes támadás az egyes, a hárítás-visszavágás a kettes, a cseles támadás a hármas, és így tovább. A kő, papír, ollónál azért ez egy “picit” jobban ki van találva, kicsit összetettebb, de valóban annyiban érvényes a párhuzam, hogy nekem ki kell találnom az ő lehetséges következő lépését.

bFY: Annak, aki technikailag és mentálisan is felkészült, mit tud nyújtani egy sportpszichológus munkája? Ha jól tudom, te is rendszeresen igénybe veszel ilyen segítséget, és felmerül bennem a kérdés: mi szüksége van a pszichológus segítségére annak, aki minden tekintetben a csúcson van? Miben van segítségedre egy ilyen szakember?

 

Sz. Á.:

A magabiztosság nem tulajdonság, hanem egy állapot.

Könnyen megeshet, hogy reggel még magasan szárnyal, estére pedig már gödörben van. Éppen ezért folyamatosan karban és kordában kell tartani, emellett a teljesítményszorongással is foglalkozni kell. Szinte az összes sportnak az a rákfenéje, hogy a teljesítménykényszer egyszerűen megeszi a sportolókat. Egy olyan szinten kell tartani a motivációt, ami még nem debilizál, tehát nem teszi tönkre az embert, de kellőképpen mobilizál. Rengeteg mással is kell foglalkozni, ebbe beletartozik például a relaxált állapot, ami nélkül nem lehet kizárólag a sporttevékenységre koncentrálni. Úgy gondolom, a sikeres felkészüléshez folyamatosan foglalkozni kell a sportoló lelkivilágával.

bFY: Annak, hogy ez a te karrieredben segített, van köze ahhoz, hogy te is elkezdtél érdeklődni a pszichológia iránt? Vagy ez az érdeklődés már korábban szárba szökkent?

Sz. Á.: Nem tudom pontosan megfogalmazni, minek köszönhető, hogy én a pszichológiát választottam mint tanulmányi irányt. Az tény, hogy előbb kerültem kapcsolatba sportpszichiáterekkel, mint hogy jelentkeztem volna erre a szakra, szóval mindenképpen lehet köze az egyiknek a másikhoz. Egyszer csak eljutottam oda, hogy rájöttem, engem nagyon érdekel az emberi elme, a lélek, és így határoztam el végül, hogy jelentkezem.

 

bFY: Azért is kérdezem, mert szegről-végről Mérő Lászlót juttatja eszembe az a pálya amit bejársz: ő is  matematikával kezdte, majd később elkezdett érdeklődni a pszichológia iránt. Azt mondta egyszer, hogy neki úgy jött a dolog, hogy ha már megtanulta a matematikát és a logikát, akkor majd az alapján ezt is parádésan meg fogja tudni oldani, azonban végül is ott ragadt a szakmában, és rájött a dolog összetettségére. Bár feltételezem, te azért korábban váltottál, mint ő.

Sz. Á.: Igen, nagyjából középiskolában jöttem rá erre. Mérő László helyzete roppant érdekes, és én kedvelem is nagyon az ő munkásságát. Az azonban egyértelmű, hogy én közel sem jutottam olyan magasságokba matematika terén, mint ő, ahhoz sokkal jobban bele kellett volna ásnom magam ebbe a tudományterületbe. Számomra ez a váltás inkább úgy kezdődött, hogy

rá kellett jönnöm, nagyon keveset tudok az emberről, és ez elkezdett zavarni.

A Fazekasban kitanítottak: tudtam deriválni, integrálni, értelmezni tudtam a cosinusfüggvényt, de azt nem értettem, hogy az emberek miért viselkednek úgy, ahogy, vagy mit éreznek belül eközben. Mindez engem rettenetesen érdekelt. A BME villamosmérnöki szakán kezdtem el tanulni, de nagyon gyorsan rájöttem, hogy az nem az az életpálya, ami a számomra optimális. Éreztem, hogy inkább valami emberközeli dolgot szeretnék, így keveredtem nemzetközi tanulmányokra az ELTE-n, később pedig világossá vált számomra, hogy a pszichológia az, ami magába foglalja mindazt, amire én vágyom.

 

bFY: Olvastam egy veled kapcsolatos cikket, ami a “Szilágyi Áron végigverte a világot” címet kapta. Több éve szerepelsz a médiában, folyamatosan foglalkoznak veled, és mondhatjuk, hogy a hangvétel a kezdetektől fogva nagyon pozitív. Még ha amúgy igazak is, befolyásolnak téged ezek a felmagasztalások? Foglalkozol egyáltalán velük?

Sz. Á.: Annak, hogy az elmúlt években több száz interjút adtam, megvan az a hozománya, hogy nagyjából kitapasztaltam már, hogyan működik a média. Valószínűleg ha újságíró lennék, én is valami szenzációhajhász címet választanék, nyilván ezeket olvassák el a legtöbben. Ha az ember ki tudja hámozni azt, hogy egy-egy cikknek mi a valódi mondanivalója, akkor úgy gondolom, hogy mentesíteni tudja magát a túl sok pozitív visszajelzés esetleges torzító hatásaitól. Én

amellett, hogy nagyon örülök a népszerűségnek és a jóhíremnek, nem ebből építem sem a magabiztosságomat, sem a személyiségemet,

megpróbálom ettől függetleníteni magam. Sportolóként viszont szükséges is szerintem, hogy nyilatkozzak, és meséljek az embereknek, hiszen ez sokat hozzám is ad.

bFY: Mit gondolsz arról a dilemmáról, hogy a sportolóknak minden esetben önmagukat kell-e adniuk, még akkor is, ha ez esetleg nem mindenkinek szimpatikus, vagy a magánéletben is szigorú példamutatással kell megfelelniük a velük szemben támasztott elvárásoknak?

Sz. Á.: Én úgy gondolom, hogy meg kellene adni a lehetőséget a sportolóknak, hogy azt képviseljék, amivel ők azonosulni tudnak. Mindig rossz látni, ha valakit beleerőszakolnak egy olyan szerepbe, ami feltűnően kényelmetlen számára, és idegenként mozog benne. Ezt hosszú távon szerintem nem is lehet csinálni, mert előbb-utóbb vagy kibukik az igazság, vagy a sportolót emészti föl teljesen. Az én hitvallásom az, hogy mivel sokak, főleg a fiatalok szemében példaképpé váltam,

felelősségem van, aminek következtében egy csomó mindent nem tehetek meg.

Olyan dolgokat, amire esetleg egyébként egy hirtelen impulzus miatt rászánnám magam, azokat nem csinálhatom meg abban az adott helyzetben. Viszont nem gondolom azt, hogy erre kötelezni kellene a sportolókat – sportolója válogatja, hogy ki milyen üzenetet szeretne átadni. Nyilván a legalapvetőbb az, hogy dolgozz rengeteget, és ez hosszú távon kifizetődik majd, hogy tiszteld az ellenfeled, a fair play szellemében küzdj, vagy hogy bízz a mentorodban, aki vezet téged az utadon. Rengeteg üzenet lehetséges, az adott embernek kell megválasztania, hogy melyiket érzi magáénak.

 

bFY: Visszatérve a magabiztossághoz: említetted, hogy gimnázium után azért kezdtél el pszichológiával foglalkozni, mert nem ismerted igazán az embereket. Nem arról van szó, hogy problémád volt fiatalon azzal, hogy barátkozz? Divatos kifejezéssel: volt benned valami nerd, valami geek? Ha elgondolkodik az ember: mégiscsak matekversenyekre jártál, és odatetted magad a tanulásban; talán a társas kapcsolataid bánhatták? Van ebben valami?

Sz. Á.: Úgy tűnik, fél óra beszélgetés után ennyire ki tudtál ismerni. Én

egy nagyon introvertált srác voltam, és vagyok most is, ez pedig okozott nehézségeket a sulis éveim szociális tevékenységeiben.

Valóban az a fajta ember voltam, aki tudta, mi a dolga, ezért a feladataimra koncentráltam, így gyakorlatilag minden mozdulatom és gondolatom ezek körül forgott. Ezekben a rendszerekben jól tudtam mozogni, viszont onnantól kezdve, hogy emberekkel kezdtem foglalkozni, kapcsolatokat kellett teremtenem, fenntartanom, és kommunikálnom kellett, bizony beleütköztem nehézségekbe. A sors fintora, hogy pont a sport alakította úgy az életem, hogy rengeteg emberrel kelljen kapcsolatba kerülnöm, főleg egy olimpiai cím megszerzése után.

bFY: Kicsit akkor előre menekültél kvázi. Hiszen elkezdtél tanulni egy sportot, ahol voltak kötöttségek és szabályok, amiket meg tudtál tanulni, ugyanakkor pont ennek köszönheted azt is, hogy ki tudtál nyílni, és ezek a dolgok most már sokkal könnyebben mennek.

Sz. Á.: Igen, igen, ez pontosan így van. Persze nem tudatosan választottam a sportot, hogy majd ebből én célirányosan kamatoztatni tudom a social skilljeim, egyszerűen a sportnak van egy ilyen pozitív hatása.

bFY: Milyen tanácsot adnál egy hozzád forduló fiatalnak vagy akár a fiatal Szilágyi Áronnak: belevágjon-e az ismeretlenbe és a bizonytalanba, ha úgy érzi, az az ő útja? Egy olyan területről indulva akár, ahol már sikeres (mint neked a matek volt anno). Mit tudnál javasolni az ilyen dilemmákkal küzdő fiataloknak?

Sz. Á.: Nagyon nagy felelősség ilyen témában tanácsot adni. Nekem is volt olyan szakasza az életemnek, mikor a matematika és a sport között kellett választanom 15-16 évesen. Leültem a szüleimmel, és egy közös beszélgetés után rájöttünk arra, hogy a személyiségemhez jobban illik a sport, és sokkal szívesebben járok le a terembe edzeni, mint oldok meg órákon át feladatokat. Közös döntés volt, hiszen egy ennyi idős gyerek mellett még nyilván szorosan ott állnak a szülei. Én azt gondolom, hogy

ha valaki tehetséges és rettenetesen szereti is csinálni azt, amit ő választott, akkor nem fogja évekkel később azt mondani, hogy megbánta azt a döntést, akkor sem, ha nem lesz világsztár.

Én még olyanról nem hallottam, hogy valaki imádott volna valamit, de 15 évvel később azt mondta róla, hogy azt választani rossz döntés volt. Szerintem a mai világban legtöbbünknek lehetősége van arra, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, és nem látom annak akadályát, hogy tizenéves korban e szerint válasszunk magunknak utat a biztonság helyett.

 

bFY: Akkor alapvetően a támogatás alatt az ember saját döntéshozatalának támogatását érted?

Sz. Á.: Óvatosan kell azért bánni a tinikkel, hogy mit választanak, és mit nem. Nekem is volt olyan epizód az életemben, mikor szerettem volna abbahagyni a vívást, fárasztottak az edzések, kezdett egy picit unalmassá válni az egész, de akkor is leültünk édesanyámmal beszélgetni. Ő azt az üzenetet szerette volna nekem átadni, hogy azt a tehetséget, ami nekem akkor már láthatóan megvolt, nem szabad elpazarolni csak azért, mert kényelmesebben szeretném élni a mindennapjaimat. Inkább tegyem bele azt a maximális energiát, amire képes vagyok, és nézzük meg, mi sül ki belőle. Elég nehéz megtalálni azt a szűk mezsgyét, ami aközött húzódik, hogy a gyereket még ott kell tartani az adott peremen, vagy már át kell lökni rajta. Nagyon egyediek az esetek, ezért is nehéz általános tanácsot megfogalmazni ezzel kapcsolatban.

bFY: A szülők viszont ezek szerint rengeteget tudnak segíteni egy-egy kérdés megválaszolásában, hiszen talán ők ismerik a legjobban a saját gyereküket, a kvalitásait, személyiségének minden nüanszát. Tehát ez egyfajta ajánlás is lehet a családoknak, hogy a fiatalok kérdezzenek, a szülők pedig merjenek tanácsot adni?

Sz. Á.: Nem vagyok még szülő, tehát ebben azért annyira nem tudok még tanácsot adni, mert nem lennék hiteles, de tény, hogy számomra is rengeteg segítséget jelentettek édesanyámék. Volt, hogy ez a támogatás egyfajta tough love formájában valósult meg. Tehát nem mindig csak a vállon veregetéseket kaptam, hanem bizony előfordultak komoly elbeszélgetések is, hiszen ez ugyanúgy eszköz arra, hogy egy gyereket észhez lehessen téríteni. Nekem ez segített, és úgy gondolom egy szülőnek ez feladata is.

 

bFY: A pszichológiával meddig szeretnél eljutni? Látod magad előtt a pályádat 5-10 évre előre?

Sz. Á.: Rettenetesen nehéz élsportolóként előre tervezni. Van, aki tudja, mit szeretne, ott van például Baji Balázs világbajnoki bronzérmes gátfutó, aki már elvégezte az állatorvosi egyetemet, és ha befejezi a sportolói pályafutását, akkor teljes erőbedobással állatorvos lesz. De 90%-ban ez nem így van. Többnyire léteznek ugyan elképzelések egy adott sportoló fejében előre, és a többség tevékenyen tesz is ezekért, de mindig eljön az a pont, amikor óhatatlanul egy nagyot kell váltani. Én a pszichológiát azért tanulom, mert azt gondolom, hogy nekem ez lesz majd az a szakma, ami meg fogja határozni a civil életemet. Azt még nem látom pontosan, milyen formában, ehhez még túl szervesen benne vagyok az élsport világában, és szeretnék is még benne maradni egy darabig..

bFY: Nálunk vissza-visszatérő téma a tudatosság, hogy az ember hogyan alakítsa az életét úgy, hogy neki jobb legyen. Alapvetően hogy boldogabb legyen. Ehhez hozzátartoznak a külsőségek, az ember saját stílusának elsajátítása, ami egy fajta magabiztosságot nyújt, hiszen önazonosan tudja magát reprezentálni, de nyilván hozzátartozik a belső is. Említetted, hogy a magabiztosság egy állapot. Szerinted melyek azok a tényezők, amelyek segítenek ezt elérni és fenntartani? A saját pályád alapján mit tudnál tanácsolni ebben egy önmagát kereső embernek?

Sz. Á.: Nekem ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy egy teljes értékű életet le lehet úgy élni, hogy az embernek nincsen egy önálló gondolata sem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy abban, amiben én sikeres vagyok, folyamatosan rengeteg tanácsot kaptam, és rengeteg szenzációs emberrel találkoztam, akik nagyon sokat tettek hozzám. Akár ahhoz, amit csinálok, akár a személyiségemhez.

Én úgy gondolom, hogy meg kell tudnunk bízni a profikban.

Vagyis ha valaki jobban szeretne kinézni, keresse meg azokat, akik ebben segíteni tudnak neki. Ha valaki vívást szeretne tanulni, akkor nézzen körül, dolgozzon minél több edzővel, mérje föl a lehetőségeit, és csinálja. Ha valaki jobb lelkiállapotban, boldogabb életet szeretne élni, akkor nyugodtan menjen el pszichológushoz. Szerintem rengeteg jó szakember nyüzsög az összes területen, ami egy ember életét érintheti, és szerencsésnek tartom magam azért, mert én sokukkal találkoztam életem során.

 

Az interjút Flo és Duncan készítette.

A képekre szándékosan nem tettünk vízjelet. Forrásmegjelöléssel nyugodtan átveheted (fotós: Vadas Géza), amennyiben nem kereskedelmi célra használod. Nagyobb felbontásért klikk a képre.

Flo