Megesik, hogy egy-egy cikk megírása némi öncélúságot (is) rejt magában, hiszen a képernyőre vetett elmélkedések összessége az író számára is majd’ annyi infót, intést, emlékeztetőt, gondolatébresztőt tartogathat sokszor, mint neked, aki szkrollozás közben bukkan rá és kezdi el olvasni. Mert legalább százszor annyi dologgal vagyok tisztában valahol legbelül én is, mint amennyit a hétköznapokban jókor, jó helyen és jól tudok alkalmazni.
Még akkor is, ha konkrétan egy olyan, piti kis hárombetűs szó okos használatáról van szó, amit már életem első hónapjaiban unásig koptattak rám nézve, én pedig mantráztam – még azon is túl – öntudatra ébredésem első szavaiként, és teszem most is a lányom után loholva… Függetlenül attól, hogy még mindig nem biztos, hogy tudom, hogyan kell okosan nemet mondani.
Mondjuk egy 9 hónapos gyereknek némileg egyszerűbb, hiszen az asszertív kommunikáció legfontosabb alapelvei és a finom lelkének megóvása egy sorral hátrébb rendeződik abban a percben, amikor megpróbálja a fejére rántani a virágot, a függönykarnist, az etetőszéket, a szekrényt és társait. Arról nem beszélve, hogy egyelőre ő még nem vitázik, nem kérdez vissza és nem vár magyarázatot, elég ha a hangsúlyomat a kedves sávban tudom tartani. Viszont már őt sem sokáig tudom ezzel lekenyerezni, nemhogy azokat a humánokat, akik esetleg már egy tárgyalóasztalt is felérnek, annak rendeltetésszerű használatát becélozva.
A nemet mondás szolid művészete
Pedig alapesetben inkább olyanokkal vagyok (vagyis inkább voltam és leszek) körülvéve, akiknek egy egyszerű negatív előjelű nemen és egy kedves hangsúlyon túlmutatóan is kell valami, ha már azt nem mondhatom, amit hallani szeretnének. Kvázi kárpótlásként. Vagy mondjuk szimplán csak azért, hogy kevésbé utáljanak. Hiszen felnőtt,
egészséges balanszú, magabiztos ember csak azért nem mond igent, hogy ne mondjon nemet.
Legalábbis ezt mondják. Viszont azt a bizonyos három betűs elutasítást felskálázva a „mészteapicsába” és az „ettőlmégtevagyamindenem” közötti, elég széles mezsgyén tudom puffogtatni, célomtól és jól átgondolt stratégiámtól függően. Mármint, ha van ilyenem. És azt hiszem szerencsés, ha van. Főleg, ha szeretnék hosszútávú baráti, munkahelyi, szerelmi, családi és hasonló kapcsolatokat fenntartani. Márpedig szeretnék, különben kin tesztelhetném a személyiségfejlődésem? Szóval: íme egy emlékeztető nekem, meg neked, aki szintén nem szeretnél azért elesni jófej és/vagy jól fizető emberek társaságától, mert a pozitív kommunikációs tehetséged éppen oda rejtetted, ahová azt a 12 angol igeidőt, amit a gimis tanárod még beléd vert, de már a felkent lovagok se használnak.
#1. Ne kapkodj
„Térjünk erre vissza holnap, hétfőn, jövőhéten.”
Sokszor a legjobb kommunikáció, ha nincs kommunikáció. Mármint nyilván nem abban a műfajban, amikor egy vállrándítással elvonulva faképnél hagyod a másikat (mint egy óvodás), hanem sokkal inkább az „adok magamnak időt” féle. Hiszen nemleges válasz esetén szinte biztos, hogy egy egészen pici világot legalább lerombolunk a másikban, amiben ő már látta maga előtt a pozitív kimenetel lehetséges boldog következményeit. Szóval ha nem tudod 110%-ig, hogy bele akarsz-e rongyolni valakinek a lelkébe, akkor adj magadnak egy kis időt, neki meg egy esélyt, egy „Térjünk erre vissza holnap, hétfőn, jövőhéten” jellegű életmentő félmondattal. Ha mást nem, legalább addig kitalálhatod, hogyan leszel majd asszertíven elutasító – mármint ha ez lehetséges egyáltalán.
#2. Számítson a komfortérzeted
Visszautasítást elodázni szerintem akkor is ér, ha a vízválasztó kérdést a másik fél alattomos módon (vagy átgondoltság híján) egy sarokba szorított helyzetben szegezi neked. Hiszen inkább várjon a válaszra, mint kapjon idegből, kétségbeesésből, pánikreakcióként egy olyan letaglózó nemet, ami akár megalázó is lehet számára, míg számodra egy életen át tartó szőnyeg alatt kúszást, és lélekfaló bűntudatot jelenthet. Attól, hogy a másik nincs tekintettel rád, te még tehetsz neki (és magadnak is) szívességet azzal, hogy elkerülsz egy rossz időzítésből fakadó apokalipszist.
#3. A negatív előjel sose mutasson a másikra
„Neked sértő a válaszom, nekem pedig a kérdésed. Nem ezt vártam tőled…”
A gyakorló manipulátor jól tudja, hogy levenni a terhet a saját válláról úgy a legegyszerűbb, ha átteszi a másikra. Ráadásul ez egy rendkívül működőképes modell. Csak éppen nem túl sportszerű. Tapasztalt játékostárs esetén pedig négyzetre emelheti az elutasításhoz társuló negatív érzéseket. Szóval nem célszerű úgy nemet mondani bármire is, hogy magyarázatodban a másikat okolod a feltett kérdésért, a kellemetlen helyzetért, vagy a burjánzó bűntudatodért. Még akkor sem, ha igazad van, és még annak tudatában sem, hogy a te rossz érzéseid egy része ezzel máris átkerülhetne az ő vállára. (Csendben megjegyzem, szerintem léteznek olyan tisztességtelen háborúk, amikor egy nő eszköztárába beleférhetnek efféle önvédelmi fegyverek. Zárójel bezárva.)
#4. Viseld a következményeket
„Tudom, hogy nem erre a válaszra számítottál és elfogadom, hogy most egy kicsit utálsz, vagy talán nagyon…”
Viszonylag sokáig tartott, mire kinőttem (ha már kinőttem egyáltalán), az „oké, de…” című korból, főleg mert olyan sokféleképpen tudtam mindig előadni a visszafelé fordított magyarázataimat, hogy még magammal is el tudtam hitetni, hogy épp nem is a másik torkán próbálom lenyomni a saját igazam. Pedig
ugyanúgy, ahogy oké valamiből nem kérni, ugyanúgy rendben van a másik részéről ezt rossz szájízzel nyugtázni is.
Vagyis érett viselkedés esetén neki sem kellene a rosszallásával nyomasztania minket, de ha meg akarom versenyeztetni, hogy kinek van több joga puffogni, az elutasítónak vagy az elutasítottnak, akkor azt hiszem felnőtt belátásom szerint az utóbbi fog nyerni. Így engedtessék meg a másik félnek, hogy szarul érezze magát anélkül, hogy megpróbálnánk betömni a száját egy „nincs okod mérgesnek lenni, mert…” feliratú papírgalacsinnal. Ez mondjuk haladó szintű okosság, az én nyelvem ebbe biztosan százszor fog még beletörni.
#5. Őrizd meg a hidegvéred
„Majd szólj, ha már nem utálsz. Addig én félrevonulok és rendelek kaját, szerintem szükség lesz rá…”
Szoros együttműködésben azzal, hogy nem próbálod meg a másik sértettségét vagy fájdalmát rosszfej dolognak beállítani, a magad igazát mantrázva (ha már halványodna a 4. pont tartalma). Magyarán: tűrd, hogy utáljon, hogy forrongjon, miközben te csendes elfogadással
nyugtázod, hogy ezzel jár a felnőtt, önálló elhatározásból elkövetett visszautasítás, aminek a jutalma, hogy nem kell azt tenned, amit nem akarsz.
Nem mondom, hogy kis árat fizetsz érte, de ha szerencséd van, a másik legalább annyira szeretne dolgozni a jellemfejlődésén, mint te, és előbb-utóbb ő is jobban veszi majd, a neki nemtetsző választ. Nyilván persze nem kell meghunyászkodni, csak mert nem akarsz benevezni a házi sörivó versenyre, elrontva ezzel a garden party emelkedett hangulatát, de a két sült kolbász elfogyasztásáig tartó csendes dohogás mosolyogva viselése azért beleférhet.
#6. Ne magyarázd túl
„Szeretném, de ez most nem fog menni. Pótoljuk, ígérem.” PONT.
Nagy szívességet teszel magadnak, ha mielőtt nagyobb monológba fognál, tartasz annyi hatásszünetet a tényközlés és az ok-okozat kifejtése között, ami alatt olvasni tudsz a másik arcáról. Hiszen sokszor egy egyszerű „szeretném, de ez most nem fog menni” éppen elég kimerítő válasz. Lehet, hogy ennyivel letudhatod azt, ami egy esetleges magyarázkodás-cunami hevében Pandóra szelencéjét is feltépné, amire aztán rámenne egy éjszakád nem kért és nem várt nagy megbeszélés címszó alatt. Ezt mondjuk szerintem a paliknak lenne érdemes elsősorban megtanulni, hiszen ők a spílerek abban, hogy még jobban elássák magukat egy-egy jobbító célzatú, de átgondolás alá nem vetett magyarázat eszközölése közben. (Még ha szakállas arccal olvasva ez szarul is hangzik.)
#7. Ne hibáztass
„Szívesen mennék, de anyámat nem érintené túl jól a dolog…”
Kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor nemet mondani valamire nem szimplán kellemetlen, hanem sokkal inkább szívfacsaró. Ilyen az, amikor egy egyszerű 3 betűs szó egy elvárás, egy elképzelés, egy sokat remélő várakozás végét jelentheti, méghozzá egy szívünkhöz közeli kedves számára. Viszont a feladat ilyenkor is a tiéd, ahogy a felelősség is. Nem érdemes, mi több, felesleges azzal takarózva elutasítanod bármit is, hogy másnak ez nem tetszene. Ha más miatt is hozol meg egy döntést, az onnantól már csakis a te ügyed. Vagy a megfelelés árát kell fizetned, vagy az elutasítás okozta kellemetlenség súlyát kell viselned. Nyilván mindenképpen szívás, de ilyen lapoknak is el kell férnie a pakliban.
#8. Indíts okosan
„Kiválasztottam egy hétvégét. Lefoglaltam a szállást. És lesz meglepi program is. Mert a most vasárnap sajnos nem jó, de a meglepetés kárpótol majd, ígérem.”
Vannak azok a vízválasztó mondatok, amelyek után egy beszélgetés meghal. Vagyis lehet, hogy látszólag folytatódik, de legbelül te is tudod, hogy a sértett fejében onnantól már csak az az egy gondolat zakatol végig, és hiába jön utána helyzetmentő érvek garmadája, az már nem jut el a fülén át az agyáig, mert oda egyszerűen beékelődött az a végletekig monoton, szívfájdító szóhalmaz, ami a te szádon jött ki. És itt háborút vesztettél, nem csatát, hiába veted be az összes nagyágyúd. Viszont, ha kettővel előre gondolsz mielőtt szólásra nyitnád a szád és taktikusan megágyazol annak a kritikus kijelentésnek úgy, hogy a helyzetmentő garmadát küldöd a mészárló mondat elé, lehet hogy a veszteséged máris nem lesz akkora, a magyarázkodási idő a felére csökkenhet, a végkimenetel pedig a boldog naplementébe lovaglás lesz kéz a kézben, elutasítástól függetlenül.
#9. Légy kitartó
„Értem, még mindig haragszol… én viszont még mindig szeretlek. Szóval várok…”
Ha az előzőekben felsoroltakkal mind kudarcot vallanál és a jeges pillantások sosem múló zord téllé szilárdulnának kettőtök között, akkor se válaszd az elfordulást. Mármint, ha tényleg fontos neked a másik. Adj időt, légy kitartó, türelmes és ne hagyjon el a hidegvéred. Amíg bármiféle kontakt marad, addig a remény sem vész el, hogy túlélje a kapcsolat a gyilkos hármas pusztítását. Igen, ha troll tekintettel felrúgja a kávédat az ágy mellett, akkor is szeresd, mert neki még mindig fáj valami, amit neked csak kimondanod kellett, míg neki feldolgozni. Így hibáztatni, ellene fordulni, manipulálni, magyarázkodni kivárás helyett igenis gáz.
#10. Légy türelmes
Mármint magaddal is. Legfőképpen magaddal. Nemet mondani minden vele járó szívás ellenére igenis felszabadító, vagy legalábbis az lesz, amikor megtanulod annak körülményeit is kezelni. Ehhez persze idő kell, mint minden máshoz.
Köszi az inspirációért Psychology Today.