Bro Guide

A vadnyugati stílus mítosza és valósága

By  | 

A Rockstar nevű játékfejlesztő bandának van egy olyan ellenszenves tulajdonsága, hogy körülbelül 5-6 évente fegyverrel elrabol az emberek életéből néhány hetet. Ebben az időszakban a világ nagyobbik felén ugyanis az általuk jegyzett Grand Theft Auto vagy a Red Dead Redemption című játékok aktuális epizódját reszeli a férfi lakosság ijesztően nagy hányada, mellőzve mindenfajta szociális interakciót, és szemmel is látható rést ütve a nemzeti GDP-ben. A legendás cowboyos-lovaglós-lövöldözős videojáték folytatása nyolc év után jelent most meg, és olyan röhejes alapossággal mutatja be a vadnyugati férfi stílus-szenzitív alteregóját, hogy kedvet kaptunk tőle egy komolyabb veszkó-betekintéshez.

Nem teljesen komoly cikk ez most persze, részint csak a lelkiismeretemnek szól, hogy ha már egy egész hétvégét elfecséreltem egy fiktív világ fiktív szereplőinek fiktív konfliktusaira (de legfőképpen lovaglásra, horgászatra és szarvasvadászatra), akkor ugyan legyen már valami retkes kontent is belőle. Azt a kérdést most tegyük félre, hogy az RDR 2, ez a játéknak csak bátor leegyszerűsítéssel nevezhető western-szimulátor, a pusztában hupákolás megkapó dicshimnusza miért a szórakoztatóipar jelenlegi csúcsterméke. Nem teszt lesz ez, hanem egy rövid bemutató a produkciónak egy viccesen szórakoztató aspektusáról, ami még a beautyFY BroGuide számára is érdekes.

Da real MVP

A Rockstar még a rá jellemző alapossághoz képest is meghökkentő szemléletességgel tárja elénk ugyanis a vadnyugati férfi stílusának fontosságát, és ha már a témára így rátaláltam, akkor dokumentarista jelleggel be is toldok itt-ott egy kis történelmi kontextust. Vagy nem is annyira kicsit.

Előtte viszont hallgassuk meg Peter Griffin dalát.

A séró

Kezdjük a hajjal. Az önmagában nem újdonság, hogy egy játékban a frizkó tetszőlegesen megválasztható, de a korhű alaposság és a variálható lehetőségek száma miatt ez az interaktív cowboy-regény mégis különleges. A dolog úgy kezdődik, hogy bekopogsz egy autentikus borbélyhoz.

Borbély az RDR 2 fiktív Saint Denis városában. Note the trikolor lókötő a bejáratnál.

A frizurákat nem korlátozzák a műfajban szokásos ötféle, elnagyolt variációra; a helyi borbélyok szerencsére kellően képzettek és kreatívak a fade, mindenféle választékos és egyéb, a kor ízlésével összhangban álló sérók megalkotására. Bár minden stílusnál kiválasztható a kívánt hajhossz is, de itt a mester kezét megköti, hogy milyen hosszú hajjal léptél be eleve.

Nem csak úgy terem

A realisztikusság jegyében ugyanis a hajad a játékban eltöltött időnek megfelelően, kimondottan lassan növekszik, vagyis nem tudsz kétnaponta visszamenni, hogy a buzz cutodból egy lépésben megcsináltass egy brooklyni mikrofonfrizurát a ’80-as évekből. Egy hosszabb fazonhoz akár heteket kell várni. A lényeg: valamennyi stilót úgy választották ki, hogy az illeszkedjék a vadnyugati zeitgeistbe. Előbb vágja le a borbély a füledet, semhogy bjútivlogger-kompatibilis lila-kék tincsekkel és borotvával odapingált hajtetkókkal terrorizálja a vadnyugati utcák konzervatív közönségét.

A slicked backet kérheted fade-el vagy a szuperoldschool formájában, a végén pedig rakathatsz rá pomádét 25 centért – ha esetleg nincs a nyeregben valami kis maradék.

A fejlesztők tehát – szimpatikus módon – tiszteletben tartották a korszellemet, és egy pillanatra sem engedtek a kísértésnek, hogy olcsó képi humorral űzzenek gúnyt ezekből a daliás időkből.

Hogy volt a valóságban?

Akkoriban elegánsnak az elérhető kencékkel középen, vagy valamelyik oldalon elválasztott, erősen lesimított, oldalt bizonyos esetekben hosszabbra hagyott frizura számított a vadnyugaton, de tekintettel arra, hogy a korabeli Instagram feedekből nem sok minden maradt meg, továbbá a korszak is igen hosszú ideig tartott, egységes stílust nehéz lenne megállapítani. A klasszikus old westet a történészek a 18. század végétől számítják egészen kb. 1920-ig, amikor véget ért az USA szárazföldi terjeszkedése a nyugati partig. Itt van pár példa a vadnyugat utolsó legendás évtizedeiből.

John Wallace Crawford, kalandor, író valamikor az 1880-as években.

Will Comstock, ismert vadnyugati kalandor és hírvivő hátrakent sérója a 19. század végén.

Jesse James röviddel halála előtt, 1882 körül. Forrás: Wikimedia

Kit Carson, legendás kalandor, felfedező 1850 körül (kb. 41 évesen).

Hogy a fentieket egy érdekes történelmi – és frizuratörténeti – kontextusba helyezzem, elmondom, hogy a vadnyugat utolsó, klasszikus postakocsirablását 1916-ban, Nevadában követték el, és az egyik tettes az a Ben Kuhl volt, akiről már egy ilyen, tök modern átmenetes mugshot készült:

Vagyis akár hiszed, akár nem, a vadnyugatnak úgy lett vége, hogy

az utolsó postakocsi kirablója már a ’20-as évek gengszterfrizuráját viselte, és egyben ő volt az első ember a világon, akit tenyérlenyomatos azonosítás alapján ítéltek el.

Így járt le a betyárok ideje.

Kenet a fejre

Az elkészült séróra a játékban is dobhatsz pomádét, ami a borbélynál pár cent, viszont tudsz venni a kisboltban is dobozosat(!), amit bármikor szétkenhetsz a hajadon, hogy kicsit rendbe hozd azt, amit dezintegrált az út pora.

Hogy volt a valóságban?

A pomádé kifejezést a 20. század elejéig tulajdonképpen mindenre használták, amit a hajra tettek fixálás céljából, de az eredeti, 18-19. században alkalmazott gyakorlat szerint ennek alapanyaga leginkább a disznózsír volt.

A pomádét a középső oszlopban találod ezen az 1905-ből származó, svéd hirdetésen. Forrás: Wikimedia

A későbbiekben ehhez persze mindenféle egyéb adalék jött, például zselatin, vazelin (petrolátum) vagy a méhviasz (kapcsolódó etimológiai érdekesség: a méhviasz angol megfelelőjéből, a “beewax” angol kifejezésből származik a wax kifejezés). Ahogy a fentebbi fényképeken látszik, az 1800-as évek végén már simán használtak ilyen kiegészítőket a frizura beállításához, sőt, jeles alkalmakkor tulajdonképpen elengedhetetlen kelléknek számított. Nem véletlen, hogy

az egyik legrégibb, világszerte forgalmazott pomádé, az 1873-as (mondom ezernyolcszázhetvenhárom) alapítású Morgan’s Pomade a mai napig létezik.

Sőt, ők már annak idején eleve olyan hajfixálókat gyártottak, amiket az ősz hajszálak eltüntetésére is ajánlottak, tehát aligha mondható, hogy a férfi ezzel kapcsolatos hiúsága nagyon új keletű téma volna.

Szakállak

A Red Dead Redemptionben szakállakból és mindenféle korabeli arcszőrzetekből is kedvedre válogathatsz. A kínálat a frizurákhoz hasonlóan autentikus és széleskörű. Van klasszikus goatee, Leg O’Mutton, Dundrearry és pár egyéb jóság, amivel még a felekezetből is kivágnának, ha egyik nap ezzel találnál imára menni. Ahogy a hajnál, úgy itt is igaz, hogy a mester csak akkor tudja kivitelezni, ha a szakállad hossza már megfelelő az attrakcióhoz.

A hossz értelemszerűen itt is attól függ, meddig növesztetted azt megelőzően.

Fun fact: a játékban vásárolhatsz haj- és szakállnövesztő elixírt, ami a valóságban erre a célra kapható termékekkel ellentétben tényleg működik. Játékmechanikailag a funkciója egyébként az, hogy a gaztetteid után full bearddel és hosszú lobonccal nem fognak megismerni a seriff kispajtásai, de ínyencek nyilván használhatják arra is, hogy a benézett séró helyett sebtiben beújíthassanak egy másikat. Itt egy videó, ami elvileg a szakállnövesztésről szólna, de a figura sajnos rendkívül irritálóan kommentál:

Hogy nézett ki a valóságban?

A vadnyugaton a tömött full beard nem számított elegánsnak, egyszerűen azért, mert mindenkinek volt, aki lusta volt levágni. Ápolt arcszőrzetnek két dolgot tekintettek: a középosztályig bezárólag a borotvált állhoz párosított bajuszt vagy a kecskeszakáll különböző variánsait, a magasabb társadalmi osztályokban pedig a viktoriánus korra jellemző hosszabb, de speckó formákra vágott manővereket.

1884-es szakállútmutató, rajta a közkeletű nevekkel.

Európában egyébként hasonló volt a szakálldivat, amiről egy fergeteges pamflettet olvashatsz itt, a modernebb alternatívákról pedig anno Narin írt egy nagyot:

13 király szakállfazon

És akkor még egy IRL pro tipp a grooming témához: a valóságban is érdemes lehet egyszer kipróbálni, hogy hátassal mész el a fodrászodhoz. Az első pillanattól kezdve mindenki vagánynak tart majd, bónuszként pedig a nem megfelelő szolgáltatást a paripád küszöbre szaratásával torolhatod meg.

Divat a vadnyugaton

A fejlesztők a kor divatjával kapcsolatos lehetőségeket sem színezték ki, nagyjából azt kapod, ami a 19. században egy arkansasi marhapásztornak is kijutott. Ha összespórolod rá a zsetont, bemehetsz a szabóhoz, és elég borsos áron vehetsz jobb vagy kevésbé jó minőségű portékát.

A kötelező mérőszalag is ott fityeg, természetesen.

A kulcs itt is a tálalás minőségében, a darabszámban és a mókás alapossággal kidolgozott részletekben rejlik. Először a szabótól kell elkérned a ruhatárának brosúráját, majd ezt lapozgatva, bőséges leírások és képek alapján választhatod ki a felpróbálni kívánt darabokat – ideértve

a kalapokat, nacikat, csizmákat, nadrágtartókat, mellényeket, ingeket, kabátokat és kesztyűket.

Nyilván minden darab számos színben bezsákolható, végeredményben tehát a hitelesség oltárán nem vérzik el a változatosság: felpróbálás után igazán pöpec szetteket legózhatsz össze. Ezeket aztán elmentheted és limitált számban felpakolhatod a lovad nyergére is, hogy mindig az alkalomhoz illő gúnyában mehess a szalonba pókerezni, postakocsikat meghekkelni vagy éppen feketebegyű sarkantyússármányt lőni távcsöves Springfielddel.

Apró állatságok

Az RDR 2 felháborítóan szofisztikált apróságokkal segít a tökéletesen stílusos haramia megalkotásának nemes feladatában, így például eldöntheted, hogy az ingedet kigombolod-e csibészes lazasággal a nyakadnál, vagy a konzervatív lookot elengedve feltűröd-e az ujját – Mack korábbi instrukcióinak megfelelően.

 

Hogy volt a valóságban?

Az elég kemény menet lenne most, ha a vadnyugati öltözködés szokásaiba teljes testsúllyal beletenyerelnénk. Egyszer talán megtesszük, de itt legyen elég annyi, hogy az elmaradott gyártástechnológiai eljárások és a nyersanyag szűkössége miatt az átlagember nem engedhette meg magának, hogy negyedévente új gatyót vegyen. Ez két dolgot eredményezett. Egyrészt

felértékelődött a tartósság szempontja, másrészt pedig a drága új holmik helyett a 19. század közepéig óriási szerepe volt a használt ruhák vásárlásának.

A farmer megjelenése azért is volt nagy szó, mert a strapabírása miatt nem kellett gyakran cserélni, az alacsonyabb előállítási költsége miatt pedig az is megvehette újonnan, aki egyébként alig vett volna szabótól új portékát.

A Cone Denim szövőüzeme 1909-ben. Ekkor már nem volt para a gyártókapacitás, ment is a szövet ára lefelé.

A stílusosságot a mellény, a kalap és a kabát minősége, anyaga és mintázata jelentette, továbbá természetesen a cipő vagy a jellegzetes csizma (amit egyébként a mai napig cowboy bootnak hívnak az USA-ban). A csizma általában marhabőrből készült, de a tehetősebbek megengedhették maguknak az egzotikusabb állatbőröket is.

Cipő stílustanácsadó férfiaknak 1903-ból.

Ha a cowboy csizmák gyártásának témája különösen érdekel, itt egy jó kis lista azokról az amerikai manufaktúrákról, amelyek ma is kézzel maszekolják az autentikus portékákat. Bár a mai darabok a mi szemünknek sokszor túlontúl giccsesnek tűnhetnek, azért az dicséretes, hogy a szaktudás még mindig generációról generációra öröklődik. Ez a pali itt például 50 éve van a szakmában, és elég kemény dolgokat csinál, ennek a cégnek az alapítója pedig már 16 évesen lovakat tört be, és az 1940-es években nyitott saját műhelyet.

A cikkben felhasználtunk képeket és háttérinfókat többek között a Truewest magazinból.

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás