Vélemény

Két magyar hősnő a szerelem nevében

By  | 

Elmúlt a karácsony, a finomított szénhidrát és a túláradó érzelmek szezonja. A koraesti műsorsávban lenyomott Reszkessetek betörők és Grincs után többnyire az is odaült hüppögni az Igazából szerelem vagy a Holiday elé, aki ezt soha nem vallaná be nyilvánosan. Mégis, mintha a szürke hétköznapokban egyre több lenne körülöttem az olyan ember, aki szerint a szerelem puszta illúzió, múló hormonlöket, és hogy a legtöbb, amit az ember párkapcsolati fronton remélhet, az élhető kompromisszum. Most akkor hogy is van ez?

Az alant következő eszmefuttatás apropóját valójában nem is a karácsony, hanem két huszadik századi magyar nő, Gyarmati Fanni és Polcz Alaine sorsa adta. Két brilliáns intellektusú, érzékeny és csodaszép asszony, akiknek a poklok poklát kellett kiállnia, és akik mindennek ellenére egyenes derékkal élték végig azt a jó pár évtizedet, ami adatott nekik. Szintén közös bennük, hogy zseniális művészek feleségei voltak, és a legmélyebb alázattal viselték ennek gyönyörűségét és terheit egyaránt.

Fanni

(1912-2014)

Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye, aki élete utolsó hetven évét teljes visszavonultságban élte, az utóbbi években azzal került a figyelem középpontjába, hogy 2014-ben bekövetkezett halála után, végakaratának megfelelően nyilvánosságra került naplója, ezáltal sokban árnyalódott a kettejük szerelméről, házasságáról kialakult, meglehetősen idealizált kép. A későbbi költő és Fanni még gimnazista korukban ismerték meg egymást köszönhetően annak, hogy ugyanahhoz a különtanárhoz jártak korrepetálásra. Egy kis kitérőtől eltekintve, amikor Radnóti külföldön tanult, a költő halálig együtt voltak mély szerelemben, szellemi és lelki társként.

Nagyon kevés boldog év adatott nekik, a zsidóellenes törvényeknek köszönhetően Radnóti nem dolgozhatott, helyzetük egyre nehezebbé vált, később jöttek a munkaszolgálatok, a költő sorsát mindannyian ismerjük a tankönyvekből. De nemcsak a politikai események nehezítették Fanni és Miklós életét, átmentek mindazokon a kapcsolati kríziseken is, amelyekkel a szerelmespárok többsége küzdeni szokott: torzsalkodások, hétköznapi gondok, félrelépések, a gyermekvállalás kérdése, abortuszok. A háború utolsó szakaszában Fanninak bujkálnia kellett, éhezett, semmit nem tudott a férjéről, az ostrom végeztével pedig neki is át kellett élnie azt, amit sok ezer magyar nőnek: az orosz katonák erőszakját.

Fif és Mik

Gyarmati Fanni naplója kétségkívül értékes kordokumentum, de a legdöbbenetesebb benne mégis az a feltétel nélküli odaadás, ahogyan a férjéhez viszonyul. Akkor is, amikor az éppen más nő karjaiban kalandozik, vagy egyenesen másba szeret bele, és akkor is, amikor már nem él. Rajongásig szereti benne a férfit, a művészt, az intellektust, de mindezt anélkül, hogy idealizálná őt, vagy elfedné a kapcsolat árnyoldalait. Ez a rajongó szeretet Radnóti halála után sem hagyott alább. Fanni nem lépett túl a férje elvesztésének traumáján, soha nem ment férjhez, és

haláláig a Radnótival közös lakásukban élt egyedül, ajtaján az annak idején közösen felcsavarozott névtáblával.

Nyilvánosan soha nem beszélt kettejük kapcsolatáról, de még a megemlékezésekre, ünnepségekre se ment el soha, mégis úgy élt a köztudatban, mint egy ikonikus költő özvegye, csak a kevés kiválasztott tudhatta, mennyire nagy szellem volt ő maga saját jogán is.

Szerkesztői megjegyzés

Semmiképpen nem kontárkodnék bele Ulla cikkébe, de mielőtt folytatjuk, bátorkodom férfiszemmel én is betoldani pár gondolatot – ezzel egyben megindokolva, miért kértem Ullát a cikk megírására.

Diákként mindig a művészt és az alkotását tartottam igazán fontosnak megismerni, kimondottan zavart, ha múzsák nevét és adatait kellett beseggelni témazáróra irodalomórán. Szégyen, de felnőtt fejjel, némi élettapasztalattal a hátam mögött, Fanni és “Mik” életébe jobban belelátva sikerült csak megértenem, mennyire fontos ismerni, hogy egy költőnek kicsoda hiányzik, és nem csak azt, hogy mennyire.

Olvasva naplóját, nem lehet nem meglátni, hogy Fanni ugyanolyan bohó, bolondos ifjú volt, olykor apróságokon torzsalkodó, máskor a mindennapi megélhetésért elkeseredetten küzdő, szeretetre méltó lány, mint ma bárki, és talán éppen ezért nem lehet túlbecsülni a felfoghatatlan erejű, életre szóló odaadását, amivel a legfájdalmasabb megpróbáltatásokon át is képes volt átverekedni magát a férjéért. Olyasmiket kellett kiállnia, amikről még olvasni is elborzasztó, ám ezzel együtt is megőrizte hitét és őszinte ártatlanságát. Mindent feláldozott, mégsem vetemedett arra, hogy később végighaknizza az országot egy nemzet által imádott költő szellemi hagyatékával, elinflálva az érzelmi örökséget, amit lelkére kettejük kapcsolata hagyományozott.

Mondanám, hogy gyerekként biztos szerelmes lettem volna Gyarmati Fanniba, de az igazság az, hogy egy kicsit most is szerelmes vagyok belé. – Duncan

Alaine

(1922-2007)

Polcz Alaine, mikor 28 évesen megismerte Mészöly Miklóst, a zseniális írót, már túl volt egy házasságon, szervezetében ott volt a korábbi férjétől kapott szifilisz, a háborús nyomorban összeszedett tbc és az orosz katonák által elkövetett sokszoros erőszak okozta maradandó nyomok, amelyek következtében soha nem lehetett gyereke. Szerelmük első pár éve lényegében azzal telt, hogy ő kórházban volt, olykor élet és halál között, későbbi férje pedig látogatta, és egyre odaadóbban gondoskodott róla.

Fél évszázadot éltek együtt, eközben Polcz Alaine nemzetközileg is elismert pszichológussá, Mészöly pedig a 20. század magyar irodalmának egyik legfontosabb prózaírójává vált. Mindeközben többször is elkötözött feleségétől, aki aztán mindig visszafogadta. Vagy olykor ő maga ment el, majd jött vissza.

A meglehetősen jóképű írónak, miközben a lehető legmélyebben kötődött feleségéhez, folyamatosan voltak szeretői, egy idő után már inkább vettek egy kis “dolgozólakást”, amit az asszony rendezett be számára, hogy a méltatlanul kínos szituációkat elkerüljék. Alaine mindvégig kitartott Miklós mellett, idős korában is állhatatosan gondoskodott a demenciában szenvedő íróról,

halála után pedig elment az egykori szeretőkhöz, és beszélgetett velük. Nem, nem kiosztotta őket, hanem elbeszélgetett velük, hogy könnyíthessenek a lelkükön.

Hová tűnt igazából a szerelem?

Nem kell a válási statisztikákat böngészni, hogy az legyen a benyomásod, a tartós párkapcsolat ma keményebb dió, mint valaha. Elég, ha szétnézel magad körül. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem úgy tűnik, a boldog család, a kiegyensúlyozott párkapcsolat mintha ritkább lenne, mint az időben kifizetett túlóra. És most nem a közösségi hálón virító, baromira spontán családi pillanatokra gondolok, és nem is arra, mikor egy emberpár sorra kipipálja a tisztes polgári család nagy checklistjének négyzeteit a három gyerektől a robotporszívóig. Hanem arra, amikor két egyenrangú ember egymást kiteljesítő, birtoklásmentes és elfogadó, (többnyire) elégedett, szeretetteljes hétköznapokat él meg együtt akár több éves távlatban is. Gyermek nélkül, vagy őszintén, képmutatás nélkül nevelt, (többnyire) kiegyensúlyozott és elégedett gyermekeik társaságában.

Természetesen nem ez lesz az a cikk, amiben végleg megfejtik a tartós szerelem és a boldog párkapcsolat titkát, és továbbra sem gondolom, hogy régen minden jobb volt. A párkapcsolati és személyes problémák hasonlóak voltak, mint ma, csupán az ezekhez való viszonyulás változott, és változik folyamatosan a társadalom és az egyén szintjén egyaránt. Hálistennek és sajnos.

Ők megöregedhettek együtt.

A beautyFY több szerzője is számos cikkben boncolgatta már az emberi kapcsolatok szövevényes világát az igényes férfiak becsületétől kezdve a szingli nők méltóságán át az egyéjszakás kalandok megítéléséig, legutóbb pedig Fresa mondta el keresetlenül, mennyire gáz, amikor a filmvásznon szerelemként próbálnak ábrázolni valamit, ami nem az. És még korántsem értünk a problémakör végére.

Illúziók fogságában

Én úgy vélem, az egyik fontos torzító faktor, ami rányomja bélyegét erre a témára, az

a nőknek célzott popkultúrából áradó hazugságcunami,

ami például épp karácsonykor tetőzik évről évre: ti. hogy mindenkire vár egy tökéletes társ, csak meg kell találni. Sőt, magadban csak félember vagy, aki nem akar házasságot, az egyrészt önző szinglihorda, fúj, másrészt örök boldogtalanságra kárhoztatik. Ez az, ami eladja a nőknek szánt kultúrjavakat a Bridget Jones naplójától a sokadik túlárazott dekorkozmetikumig, és ez az, ami nők és férfiak százezreit tarja benne boldogtalan vagy közepesen unalmas párkapcsolatokban.

A másik zsákutca, hogy a szerelmet homogén és konstans érzelemként kezelve

egynek hisszük azt, ami a tudomány szerint is minimum három: a romantikus szerelmet, a szexuális vonzalmat és a ragaszkodást.

Mindez a fentebb vázolt társadalmi nyomással társulva (a kevés boldog kivételtől eltekintve) szinte garantálja a kudarcot és a frusztrációt, amelyek elvezethetnek a cinikus felismerésig: a szerelem valójában nem létezik, a sikeres párkapcsolat lényegében üzleti alapokon működik, és a boldogság nem más, mint az adok és a kapok, az előnyök és a hátrányok optimalizálása.

De közben mindannyian arra vágyunk, hogy úgy szeressenek minket, és úgy szeressünk, ahogyan ez a két asszony szeretett. Sem Fanni, sem Alaine nem volt gyenge, naiv vagy kiszolgáltatott nő. Sem csúnya, buta vagy szegény, akinek férjet kellett volna fogni mindenáron. Nem azért vállalták a sok lemondást, a nehézségeket, az embert próbáló helyzeteket, mert muszáj volt, hanem azért, mert az a kapocs, ami Radnótihoz, illetve Mészölyhöz fűzte őket, megérte mindezt. Ez a kapocs pedig nem más, mint

a jó öreg feltétel nélküli szeretet.

Ez az, ami elviszi a hátán a legbonyolultabb emberi kapcsolatokat is a szülő-gyerek viszonytól a barátságokig.

Hogy szeress jól?

Fogalmam sincs. De az biztos, hogy feltétel nélkül szeretni a másikat nem egyszerű, ellenben igen könnyű összekeverni a társfüggőséggel vagy a megfelelési kényszerrel, ahogyan az alázat és megalázkodás, az önzetlenség és az önfeladás közötti határ is sokszor egy hajszálon múlik. Polcz Alaine és Gyarmati Fanni története és írásai azt is megmutatják, hogy kell hozzá egy nagy adag őszinteség önmagaddal és a másikkal szemben, illetve a folyamatos önismereti munka sem megúszható, ha nem akarod végül boldogtalan mártírként magadra nyitni a gázcsapot – ahogyan erre szintén szép számmal találni példát a művészfeleségek és -szeretők élettörténetét böngészve.

Biztos recept tehát nincs, ráadásul igazán mélyen,

feltétel nélkül szeretni valakit macerás, és kockázatos, benne van a pakliban az is, hogy fájni fog.

Viszont mindez nem jelenti azt, hogy lehetetlen volna. Sőt, szerintem épp ellenkezőleg: ha szerelemről van szó, nem érdemes ennél alább adni.

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás