Életmód

Ezért menj el pszichológushoz

By  | 

Míg testünk fizikai és esztétikai karbantartásának szükséges volta az emberek többsége számára evidencia, a lelkünkkel még mindig hajlamosak vagyunk mostohán bánni. Zsigereljük, kínozzuk nap mint nap mérgező kapcsolatokkal, megfelelni akarással, a pihenés megvonásával, miközben elvárjuk, hogy zokszó nélkül vigye a hátán az egész pakkot, amit az élet jelent. Aztán ha beüt a krach, és mégiscsak bemondja a lélek az unalmast, jön a bánatevés, a bánatszex, a bánatvásárlás, vagy a rácsavarodás valamilyen fancy lélekguru okosságaira. Pedig a jó öreg tudomány a lélek karbantartására is kínál megoldást. Úgy hívják, pszichoterápia. Érvek, infók, saját élmény.

Ha minket olvasol, akkor tudod, hogy nemcsak a külsődre figyelünk, rendszeresen előkerülnek a lélek dolgai is, legyen szó az egyéjszakás kalandokról, a munkába állás nehézségeiről, a gyermekvállalás buktatóiról, vagy arról az érthető igényről, hogy általában véve mindannyian szeretnénk boldogok lenni. Nem ülünk fel egykönnyen a szépségipar diktálta trendeknek sem, mert egy olyan világban szeretnénk élni, ami valóban nyitott és elfogadó, nem csak a lózungok szintjén, és ahol mindenkinek joga van a változáshoz. Készítettünk interjút neves pszichológusokkal, coachokkal, és egy olimpiai bajnok személyében azt is alkalmunk nyílt megmutatni, milyen sikerekre képes az ember, ha testileg, szellemileg és lelkileg egyaránt rendben van.

Mire jó a pszichoterápia, és mire nem?

Itt mifelénk, a pszichológus szóról elsőre jó eséllyel a nevelési tanácsadók szocreál miliőjének túlhajszolt dolgozója jut eszünkbe, aki kétségbeesetten próbálja gatyába rázni az egyébként gyerekek nevelésére totálisan alkalmatlan iskolarendszer által hozzá dobott delikvenseket. Másodszorra nyilván Mácsai Pál ugrik be, harmadszorra pedig az, hogy

a pszichológus valami úri huncutság, amire nekünk nincs időnk, és oda különben is csak nyafogni járnak azok, akiknek nincs jobb dolguk.

Az meg egyenesen megmosolyogtatóan túlzás, ahogyan az amerikai filmekben, sorozatokban boldog-boldogtalan ott heverészik súlyos dollárokért a terápiás díványon heti egyszer minimum.

Pedig ahogyan a fizikai erőnlétre is érdemes rászánni néhány órát hetente, ha azt akarjuk, hogy megbízhatóan elműködjön a testünk még egy darabig, úgy a lélek is igényli a törődést. Különösen akkor, ha azon vesszük észre magunkat, hogy újra meg újra egy olyan utcába megyünk be, ahonnan mindig rossz érzéssel és egy fokkal boldogtalanabban jövünk ki, vagy ha olyasmi történik, amin nem tudunk továbblépni, és hosszú hónapokra megnyekken az élet.

pszichoterápia a lelki problémák, vagy pszichés betegségek kezelésének tudományosan megalapozott, szakszerű módja. Ennek eszköze a kommunikáció és az emberi (terápiás) kapcsolat. A terapeuta és a kliens rendszeres kapcsolatában átélt élmények mentén a páciensben megváltozik a viszonyulás a különböző dolgokhoz, jobban megérti a saját érzelmeit, átlátja kapcsolatrendszerét, fejlődnek stresszkezelési és problémákkal való megküzdési stratégiái. (Wikipédia)

A terápia célja tehát a pozitív változás a kliens életében, addig tart, és akkor mondható sikeresnek, ha ez bekövetkezik.

A pozitív változás persze több időegységben is értelmezhető. Van, akinek az egész életét kell újragondolnia, esetleg fájó döntéseket meghozva gyökeresen megváltoztatnia, de sokszor egy kiugróan stresszes életszakasz végigcsinálásához kell a segítség (pl. sportversenyek, gyászmunka, vagy épp egy gyermek megszületése).

Viszont legalább ennyire fontos tisztázni, mire NEM alkalmas a pszichoterápia:

  • A pszichológus nem orvos. Tehát az élhető mindennapokat hosszabb távon megakasztó és/vagy a testi épséget, egészséget komolyan veszélyeztető állapotok (pl. addikciók, kényszeres viselkedések, súlyos pánikrohamok, elnyúló depressziós epizódok, étkezési zavarok, különböző önsebző viselkedések) pszichiáter beavatkozását igénylik.
  • A pszichológus nem az anyukád/apukád/haverod/barátod/szerelmed. A terapeuta és a kliens viszonya egy sajátos kapcsolat, melynek vannak ugyan érzelmi vonulatai, de a fentiek egyikéhez sem hasonlítható. Sőt, ha ezek bármelyike megjelenik a terápia során, vagy bármiféle függés alakul ki, a korrekt szakember megszakítja a terápiát, és egy kollégájához utalja a klienst.
  • A pszichoterápia nem egy árucikk, amit megveszel, és aztán kedved szerint használsz. Fizető kliensként érthető módon vannak igényeid és elvárásaid, ezeket mindenképp tisztázni is kell még a terápia elkezdése előtt. A szabályokat viszont nem te diktálod, hanem a szakemberrel együtt rögzítitek őket, és csak akkor érdemes terápiás munkára adnod a fejed, ha kész vagy ezeket alázattal, akár kényelmetlenségek árán is betartani.
  • A pszichoterápia nem egy szabadidős tevékenység. Terápiára járni kőkemény meló, csak akkor kezdj bele, ha képes vagy minimum fél-egy évig a prioritásaid közé tenni, és ott is tartani. Akkor is, amikor épp úgy érzed, mást sem csinálsz heteken át, mint a bokádat nyaldosó szart lapátolod. Hidd el, a befektetett energia bőven megtérül majd.
  • A pszichoterápia nem coaching. Míg a coach egy szűkebb időkeretben, egy adott problémára koncentrálva dolgozik együtt a klienssel, addig a pszichológus az embert helyezi a fókuszba, a problémás élethelyzet inkább csak kiindulópontja a terápiás munkának, ami ideális esetben addig tart, míg a kliens gondolataiban, viszonyulásaiban lezajlanak a kívánt pozitív változások. Fontos megjegyezni, hogy sok coachnak van pszichológus végzettsége, de ez ebben a munkakörben nem előfeltétel, míg a pszichoterapeutáéban igen.

Hogyan ismered fel a jó pszichológust?

Ha már benne vagy a terápiában, akkor elég könnyen: egy idő után jobban leszel. Lehet, hogy ez eltart egy darabig, akár egy-két hónapig is, de

a jól működő terápia egyértelműen megmutatja az eredményeit nagy revelációk, különböző, felszínre törő érzelmek tudatos megélése, a gondolkodás fokozatos átalakulása, majd egy jobb életminőség formájában.

Ha ez nem következik be, ha még fél év múltán is úgy érzed, csak körbejársz, akkor valami nem frankó. Akkor ezt át kell beszélni, hogy orvosolni lehessen a problémát, akár olyan áron is, hogy másik terapeutát keresel. De hogyan keressen szakembert az, akinek semmi támpontja nincs? Honnan tudhatod látatlanban, hogy valaki kókler, vagy elsőrangú szakember? Szerencsére van azért néhány támpont, ahonnan el tudsz indulni:

  • Szakmai önéletrajz: csak olyasvalakihez fordulj, akinek a szakmai előélete hozzáférhető, hiszen ez számos információt adhat azzal kapcsolatban, ő lesz-e a te embered. A pszichológiának számos módszere, iskolája van, és sok olyan szakember van, aki különösen jártas egy-egy szakterületen, és a többség rendelkezik valamiféle küldetésnyilatkozattal, szakmai filozófiával is, amiből kiderül, milyen klienseknek tudnak a leghatékonyabban segíteni.
  • Létezik hivatalos szaknévsor, aki ebben benne van, egészen biztosan rendelkezik a szükséges végzettséggel, viszont a regisztráció önkéntes, szóval bizonyára nem szerepel a listán mindenki.
  • Természetesen a Google és az ismerősök megkérdezése a barátod, kiindulópontnak kifejezetten jó, de fontos tudatosítani, hogy aki a haverod unokatesójának bevált, az nem biztos, hogy a te életedet is rendbe teszi majd.

Szóval készülj fel rá, hogy a neked való pszichológus megtalálása időbe telhet. Ráadásul az is megeshet, hogy momentán tele van a kiválasztott szakember naptárja (ami alapvetően biztató jel), ezért várnod kell pár hetet, hiszen folyamatban lévő terápiát nem boríthat fel a kedvedért. Számíts arra is, hogy a pszichoterápia nem olcsó móka: 11-12.000 Ft/alkalom alatti áron nem igen találni jó szakembert, és még egy úgynevezett “rövid terápia” is körülbelül 20 alkalomból áll.

Az első 2-3 bevezető ülés egyébként az ismerkedés időszaka, ennek során kiderül, hogy miben van szükséged segítségre, és hogy a megfelelő emberhez fordultál-e.

A szerelemhez hasonlóan a terápia sem működik a megfelelő kémia nélkül,

fontos, hogy csak akkor kezdj bele a tényleges terápiás munkába, ha valóban úgy érzed, a jó embernél vagy. Könnyen lehet, hogy 2-3 vagy akár több terapeutánál is megfordulsz, mire megtalálod a te embered, ha viszont nem szánod rá a megfelelő időt és energiát, akkor az egész csak pénzkidobás, garantált frusztrációval a végén.

Saját élmény

Életem bő négy évtizede alatt történt velem ez-az, köztük jó pár olyasmi is, ami odavágott rendesen, szóval egy ideje terveztem már, hogy felkeresek egy pszichológust. Egyrészt vágytam arra, hogy egy olyan emberrel beszéljem át az utóbbi évek életeseményeit, aki nem okoskodik, nem sajnál, nem elfogult, viszont kívülről lát rá a problémákra, és az az egyetlen dolga, hogy végighallgasson. Másrészt szerettem volna jobban kezelni a feszültséget, mert

eredendően is lobbanékony természetem időnként meglehetősen kínos ordibálós, dolgokat földhöz baszós dühkitörések formájában dobta le a láncot,

ami nem volt kellemes sem nekem, sem a környezetemnek. A legfontosabb motivációt viszont az jelentette, hogy az életemet megkeserítő emésztési problémák (IBS) egyik leghatékonyabb kezelési módjaként a célirányos étrend mellett a pszichoterápiát nevezte meg a szakirodalom.

Két éve váltak adottá a körülmények arra, hogy belevágjak. Az ismeretségi körömben szerencsére van pszichológus, de természetesen eszembe sem jutott terápiára menni hozzá, hiszen abból semmi jó nem sült volna ki. Viszont kapásból ajánlott 3-4 embert, akik közül ki tudtam választani egy nekem szimpatikusat. Mázlim volt, mert már az első ülés során egyértelmű volt számomra, hogy jól tudunk majd együtt dolgozni.

A terapeutám egy ötvenes évei végén járó, számos módszerben jártas, empatikus, de szigorú nő, aki nyitott a tradicionális spiritualitás irányában is – ez annak ellenére fontos volt számomra, hogy a terápiás munka során egyáltalán nem került elő. Önmagamat értelmes és nyitott embernek tartom, aki nem csak úgy él bele a világba, mindig igyekszem elemezni és megérteni még a legnehezebb helyzeteket is, és azon vagyok, hogy tanuljak belőlük. Szóval amit agyból tenni lehet, azt megtettem, de

arra jutottam, hogy a problémáim mélyebben, a tudatalatti érzések szintjén vannak, amihez én egyedül már kevés vagyok.

Az első három bevezető-ismerkedő alkalom után a pszichológus ugyanerre jutott, így abban maradtunk, hogy a továbbiakban elsősorban módosult tudatállapotban végzem a terápiás munkát. A hipnózis annak ellenére az egyik legklasszabb élmény volt az életemben, hogy az égvilágon semmi misztikus nincs benne: a terapeuta irányításával néhány (az idő előrehaladtával egyre kevesebb) perc alatt eljutottam egy relaxált állapotba, melyben aztán különböző, az ő irányításával, de általam vizualizált terekben mozogtam, tapasztaltam, és csináltam dolgokat. Hol egy házban voltam, hol egy patak mentén indultam el, hol egy távoli hegyet néztem meg közelebbről. Nagyjából mintha egy álomban lettem volna, csak épp a szabad akaratom birtokában tudtam befolyásolni azt.

Egy-egy ilyen “trip” maximum 20-25 percig tartott, utána röviden megbeszéltük, milyen érzéseim, tapasztalataim voltak közben, és milyen nyomokat hagyott bennem mindez.

Az érdekes az, hogy sosem “fejtettük meg” ezeknek a vizualizációknak a szimbolikáját, nem “fordította le” a pszichológus, hogy mi mit jelent, valahogy mégis összeálltak a dolgok. Például hogy a ház a tudatom leképeződése a patak pedig az életutamat szimbolizálja, a távoli, baljós, Végzet-hegye szerű vulkán pedig a legsötétebb félelmeimet sűríti magába. Mint utóbb megtudtam, ezt a módszert Katatím Imaginatív Pszichoterápiának (KIP) hívják.

Egyébként sem vagyok az a típus, aki nem szívesen mutatja ki az érzelmeit, de

én életemben nem sírtam annyit, mint a terápia során.

De abból, hogy az asztalon mindig ott virított egy frissen bontott százas zsepi, arra következtetek, hogy nem én voltam az egyetlen… Szóval nem volt könnyű ez a nyolc hónap, időnként úgy jöttem el az ötven perces ülés után, mint aki egy nyolcórás műszakot húzott le a bányában, de szép lassan kitisztultak a dolgok. Felszínre jöttek a feldolgozatlan negatív élmények, világossá vált, hogy ezek hogyan okoznak zavart a jelenben, és elsajátítottam pár jól bevethető megküzdési stratégiát is.

Természetesen nem váltam egy csapásra éteri mosolyú zen szerzetessé, olykor még mindig földhöz vágok dolgokat, és néha azok fejét is leüvöltöm, akiket a legjobban szeretek. Sőt, főleg azokét. De egyrészt jóval ritkábban szakad el a cérna, másrészt sokkal kevésbé lesz úrrá rajtam a düh, sokszor pár másodperc elég, hogy kívülről lássam magam, és tudatosítsam, milyen mechanizmusok munkálnak bennem, majd le is állítsam őket.

De ami a legfontosabb, nem utálom magam a lobbanékonyságom miatt, sokkal kisebb bennem a bűntudat, mert tudom, hogy teljesen logikus következménye egy csomó olyan múltbéli dolognak, amiről nem tehetek.

Az általános stressz-szintem egyértelműen csökkent, nyilván ennek is köszönhető, hogy az IBS-es tüneteim is sokat javultak. Olykor pedig kifejezetten hiányzik az a heti egy óra, amit a terápiában töltöttem, és az a baromi intenzív önismereti munka, aminek még korántsem értem a végére, és amit minden bizonnyal folytatni is fogok, ha újra itt lesz az ideje.

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás