Király!

Ezért volt király a ’90-es évek

By  | 

Azt már tudjuk egy ideje, hogy a stílusok örök körforgásában most éppen a múlt század utolsó évtizede van soron. Ha másból nem is volna észrevehető a 90’s revival, abból mindenképp, hogy a buszmegállóban tömörülő gimnazisták egyszer csak elkezdtek hasonlítani a negyed századdal ezelőtti osztálytársaimra, és még a legüberfancybb Insta-celebek is Guns and Roses pólóban és derekukon tökéletesre kötött high fashion favágóingben nyomulnak a fesztiválokon. Remek alkalom ez arra, hogy ismét megállapítsuk, régen minden jobb volt. Még az is, ami nem. Tengermély tanulságokkal tarkított nosztalgiázás következik.

Én bizony még a 20. században szocializálódtam, ergó kütyünyomkodás helyett lepkéket kergettem a vadvirágos réten doszt, vagy éppen faltam a könyveket, szigorúan csak a legmagvasabbakat persze. Én még tudok idézni Ovidiust latinul, tudom, hogy a muszáj-t nem ly-nal kell írni, sőt még azt is tudom, mi az a magnókazetta. Szóval okos vagyok, mint állat.

Így azt is pontosan tudom, hogy minden múltba révedő mélyenszántás mozgatórugója ugyanaz a szomorú tapasztalat:

Akkor még fiatal voltam, most meg már nem (annyira) vagyok az.

Az idő múlása és a kötőszövetek gyengülése okozta rossz érzések enyhítésének pedig legkézenfekvőbb módja az, hogy az ember elkezdi magának bebeszélni: jobb mindenkinél, aki azután született, hogy ő elkezdte volna az ötödik osztályt.

Vagyis pontosan tudom, hogy a nosztalgia öl, butít, és nyomorba dönt, de legalábbis nevetségessé tesz. Így aztán többbnyire nem is kenyerem az ilyesmi, mostanában viszont egyre többször mégis azon kapom magam, hogy a régi szép időkön elmélkedem, és próbálom meghallani, mindazt a jelenben is hasznosítható tudást, amit múltbéli önmagam próbál átadni nekem.

X generációs gyász

A napokban Keith Flint öngyilkossága kapcsán gondolkodtam el rajta, vajon mi volt az, ami a Prodigy hivatalos ordibátorát olyan generációs ikonná tette, akit döbbenetesen sokat sirattak el olyanok is, akikről sosem gondoltam volna, hogy tudják, mi fán terem a rave. És hogy miért hagy maga után ilyen fájó űrt ez a közel harminc évet végigugrált ember bennem is, aki, ugyan sokat hallgatott Prodigyt, de vérmes rajongónak egyáltalán nem mondanám magam. Miért érzem mégis úgy, mintha a fiatalságom egy darabkája szűnt volna meg létezni.

Elöljáróban leszögezem, hogy nem voltam semmilyen szubkultúra tagja, és a vébékánál keményebb drogot nem fogyasztotttam a ’90-es években. Viszont szerek nélkül is átjött számomra az az erő és energia, ami Flinték zenéjéből áradt. Bár a számaik nem az élet és az ember napos oldaláról szóltak, volt bennük mocsok és düh is bőven, mégsem voltak destruktívak, engem legalábbis kifejezetten feltöltöttek. Amikor pedig Flint először tűnt fel a Firestarter klipjében egy mainstream tévé képernyőjén, azt hiszem, új fejezet kezdődött a popkultúrában.

Ma már szemünk se rebben egy-egy vasakkal megtűzdelt arc láttán, a piercing a tetoválással együtt teljesen hétköznapi stíluselem lett, és szerintem ez jól is van így. Keith Flint fizimiskája viszont nagyot szólt annak idején, minden bizonnyal hozzájárult a testékszerek és az extrém hajviseletek népszerűségének növekedéséhez, és talán még Jared Leto Jokere sem jött volna létre nélküle.

Nyilván nem a Prodigy volt az egyetlen banda, amelyik extrém külsőségekkel támogatta meg egyébként sem andalítóan dallamos zenéjét, a tengerentúlon pl. már egyre inkább belecsapott a lecsóba Marilyn Manson, hogy mást ne mondjak. De míg utóbbi zenéjétől az ember inkább hosszában vágta volna fel az ereit, de legalábbis kedve támadt a falnak fordulva ücsörögni pár évig egy elsötétített szobában, addig

a Prodigy zenéje minden baljós vadsága mellett is alkalmas volt arra, hogy végigbulizd rá az éjszakát.

Ezért van az, hogy az elmúlt 25 évben nemigen volt olyan fesztivál, aminek a programjába ne fértek volna bele, és ahol ne csináltak volna korrekt showt sokadjára is. A Prodigy és Flint a kifogyhatatlan energia szinonimája volt sokunk számára, ezért is fájó azzal szembesülni, hogy ezt az elpusztíthatatlannak tűnő duracellnyuszit, aki az utóbbi években egyébként józan életet élt, végül maga alá gyűrte a depresszió.

A grunge éra diszkrét bája

Az évtized eleje, ami számomra a gondatlan gimis éveket jelentette, még egyértelműen a Seattle-i mocsoké volt. Hosszabban is értekeztünk már arról, mi mindent adott a grunge a kultúrának és konkrétan a divatnak, ha még nem olvastad, itt az ideje pótolni.

Így csinálta meg a grunge a divatot

Mi, a nagymagyar valóságban persze még csak vágyakozva tekintettünk mindarra, amivel az észak-nyugati rockereknek tele volt a töke. Míg a valamikori hippik gyermekei azzal szembesültek, hogy a világbéke még mindig nincs sehol, és az átlagamerikai továbbra is a bamba fogyasztás mocsarában tesped, addig mi csak reménykedtünk abban, hogy a rendszerváltásnak nevezett izé elhozza majd nekünk ezt a mocsarat.

A frusztráció viszont közös élmény volt az óceán mindkét partján, és a grunge generációs dühe nagyon is mélyen rezonált a kamaszkorommal. Lakossági internet még nem volt, CD-lejátszóval is csak a pénzesebbek büszkélkedhettek (és másolták kazettára a jóságot). A műholdas tévé viszont eddigre minden otthonba betört, így az MTV volt a fő ismeretforrás, ami abban az időben még nevéhez hűen főleg zenét sugárzott. Meg bazisok reklámot, de azokon is csüngtünk, mert egy másik, boldogabb világ ígéretét hordozták, és mellesleg többnyire elég jól össze is voltak rakva.

A nyolcvanas évek tupírmániája, túltolt válltömései és sokszor retinaszaggató harsánysága után üdítő volt az a pimasz, antifashionista nemtörődömség, ami Seattle felől áradt. Különösen nekem, aki nem igazán tartoztam a divattudatos kamaszlányok közé. Ráadásul a grunge-nak megvolt az az előnye, hogy alacsony büdzsével is hozni lehetett az adekvát outfitet, sőt. Kinyúlt póló és kockás ing minden háztartásban akadt, és az adományboltokból öltözködő Kurt Cobain stílusát annál hitelesebben kopizta az ember, minél viseltesebb göncökben virított. Én

egy időben konkrétan a nagyanyám kardigánját hordtam, és meglehetősen menő voltam benne.

God save the britpop

Mégis, ha egy képben kellene elmondanom, milyennek éltem meg a ’90-es éveket, az a melegítőfelsőben ugrándozó Damon Albarn lenne. Az évtized elején még gimnazista voltam, az ezredfordulón pedig már dolgozó nő, a kettő között pedig ott voltak a bölcsészkaron eltöltött egyetemi évek, amelyekhez egyértelműen Nagy-Britannia progresszív tánczenéi, a britpop slágerek és alternatív rockhimnuszok adták a háttérzenét.

Ezeknek a dalok is a kiábrándultságból, frusztrációból, a thatcheri Anglia posványából nőttek ki. Ha mond neked valamit Adrian Mole neve és az ő naplója, akkor pontosan érted, miről beszélek. Amikor igazából mindened megvan, amiről a világ számos pontján (például Kelet-Európában) csak álmodoznak a korodbéli fiatalok, csak éppen fogalmad nincs arról, mit kezdj az életeddel, és az egész körülötted lévő világ mérhetetlenül unalmas.

Ha mindezt nyakon öntjük némi fanyar brit humorral és fülbemászó dallamokkal, akkor megkapjuk azt a britpop mixet, ami nagyjából uralta a popkultúra igényesebbik felét.

Mint minden stílusnak, ennek is megvoltak a bevett manírjai, a Gallagher fivérek által kimaxolt surmóság például alapkövetelmény volt, és óhatatlanul akadt jó pár olyan előadó, amelyik végül menthetetlenül belesüllyedt a dögunalmas önismétlésbe. De az élbolyban olyan arcok voltak, mint a a szarkasztikus Pulp, a filozofikusan érfelvágós Radiohead,

a furkósbot és a Beatles nászából született Oasis,

vagy személyes kedvencem, a felszabadultan idióta, antidepresszáns hatású Blur. És azoknak, akik létrehozták ezeket a zenéket, a mai napig van vállalható és érvényes mondanivalójuk a világról, sőt Damon Albarn a Gorillazzal jócskán felül is múlta mindazt, amit a Blurrel tett le az asztalra, pedig az sem volt kevés.

Egyszóval a mackófelsős Albarn és a Blur zenéje testesíti meg számomra mindazt, ami jó volt a ’90-es években: az intelligens oldszkúl lazaságot, ami tisztában van vele, hogy az élet szívás, tele képmutatással és frusztrációval, de mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy a képébe röhögjön, és csakazértis jól érezze magát.

Tanulság

A világ semmivel sem volt jobb hely 25 éve, mint most. Hogy miért volt jó mégis akkor fiatalnak lenni? Egyrészt sokkal kisebb volt a digitális zaj, az internet akkor még inkább a jó szándékú információáramlás, a tartalmas párbeszéd és a társadalom demokratizálódásának eszköze volt, nem arra használtuk, hogy szedáljuk magunkat vele. Kevésbé tettük ki magunkat a nyilvánosság elé, ebből adódóan talán kisebb volt a megfelelési kényszer is. De a legfontosabb, hogy fiatalok voltunk, a világmegváltás és a közepesen igényes alkoholokkal megtámogatott zenés-táncos összejövetelek váltották egymást, mintha nem lenne holnap. Vagyis úgy éltünk, ahogy a fiatalok szoktak élni.

Éppen ezért én tulajdonképpen örömmel látom magam körül az egyre kócosabbá váló gimnazista fiúkat, a favágóinges lányokat vagy az oldszkúl streetwear cuccokat, még akkor is, ha pofátlanul túlárazzák őket. Mert lehet, hogy a Nirvana-pólós lányok nem tudják, ki volt Kurt Cobain, és nem ismerik fel, ha egy Nirvana-szám szól a háttérben, de épp

itt volt már az ideje, hogy az élére állított műszempillák és szálanként belőtt hajak világát képen törölje egy kis kosz.

Ami aztán kisvártatva majd nyilván ismét átadja a helyét valaminek, ami vótmá.

Tánc!

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás