Divat

Slow fashion, avagy a régi ruhák aranya

By  | 

Szeretjük a divatot, mindenünk a stílusok változása és egymásra hatása. Ugyanakkor egyértelmű jelei vannak annak is, milyen károkkal jár, ha túltoljuk a gardrób folyamatos update-elését. A fast fashion mögött húzódó ökológiai károkozás, az inkorrekt előállítási körülmények és a kényszeres trendkövetés okozta kognitív feszkó mellett van még egy nyomós érvünk amellett, hogy nem mindig az újabb a jobb.

Jó két hete hozott le a Guardian egy cikket, melyet az olvasók által beküldött anyagokból állítottak össze. Korábban arra kérték a nagyközönséget, hogy fotókon mutassák meg azokat a kedves ruhadarabjaikat, amiken nem csupán évek vagy évtizedek óta őriznek a szekrényükben, de rendszeresen hordanak is a mai napig, és meséljék el a hozzájuk tartozó történeteket is.

A kőegyszerű ideából egy igazán szívmelengető anyag sikeredett:

a hetvenes években vásárolt bordó öltönytől kezdve egy aggódó édeasanya által kötött közel negyvenéves pulóveren át a 28 éve elpusztíthatatlan zokniig számos ruhadarab szerepelt az összeállításban.

A cikk egyik tanulsága az, amit eddig is tudtunk:

régen minden jobb volt.

Az átlagember számára hozzáférhető ruhák minőségét tekintve legalábbis egészen bizonyosan. Bár a bemutatott ruhák között valódi, kézzel készített, muzeális értékű mestermunka is szerepel, a ruhák többsége teljesen átlagos darab, ami egyszerűen csak megtetszett későbbi tulajdonosának, aki megvette, majd éveken, évtizedeken át használta.

Nem kell matuzsálemi korúnak lenni ahhoz, hogy lásd a ruhaüzletek kínálatának folyamatos silányulását. Nekem van olyan 15 éves, H&M-ben vett basic pólóm, amit egy munkás hétköznapon már nem hordanék, de otthon még simán, és boltba is bármikor kiszaladok benne. Ezzel szemben a tavaly tavasszal vett szezonális, mintás H&M darab egy évig sem bírta: nyúlt, lyukadt, a minta kopott, ki kellett dobnom, mert semmire sem tudtam használni. Igaz, az előbbi pólót Németországban vettem, az utóbbit pedig itthon – ez talán egy külön cikket is megérne valamikor, mert az a gyanúm, hogy a ruhákkal is hasonló a helyzet, mint a Nutellával. Két piac, kétféle minőség.

Így múlik el a ruhák dicsősége

A tervezett avulás egy-két évtizede még ismeretlen fogalom volt, és bár a ruhacégek nyilvánvalóan már akkor is arra hajtottak, hogy minél több pénzt költsünk el nálunk, ezt nem a mesterségesen gerjesztett addikció és a gyorsan használhatatlanná váló cuccok kombójával érték el. Pár évvel ezelőtt még a “kínai boltos” ruha a gagyi szinominája volt, most pedig az anyagminőséget és a kivitelezés igényességét illetően bizony nem egyszer a no name ruhadiszkontok felé billen a mérleg.

A Risky Business 1983-as film, de ha apa szekrényében találsz egy ilyen zakót, ne merészeld kidobni. Fotó: Risky Business/Warner Bros

Az utóbbi időben én legalábbis többször tapasztaltam például, hogy a legnépszerűbb fast fashion üzletek kínálatában egymást érik az olyan pamutfelsők, amelyeknek átlátok az anyagán. Hogy egy ruha már addigra veszít a formájából, mire én felpróbálom, pusztán attól, hogy előttem már így tettek páran.

Azonban nem csak minőség terén vernek rá sokszor a régi portékák az újakra. Van még valami, amiről lemond az, aki szezonról szezonra újraépíti a ruhatárát:

a ruhákhoz kapcsolódó emlékek.

A Guardian cikkében szereplő történetek erejét elsősorban nem az a tény adja, hogy ezek a ruhadarabok akár három-négy évtizeden át használhatóak maradtak, hanem az, ahogyan mindez idő alatt megszívták magukat emlékekkel. Ahányszor tulajdonosaik felveszik ezeket a ruhákat, nemcsak textilt húznak magukra, hanem érzéseket is.

A Guardian olvasói fényképén Kim Wong és felesége, az édesanyja által még a ’80-as években ajándékként kötött pulóverekben. Fotó: Chrisopher Tomond/The Guardian

Személyes kedvencem az a 37 éves (!) pulóver, amit akkor kötött tulajdonosának az édesanyja, amikor egyetemista lett, és nem volt pénze rendesen kifűteni a szobát, ahol lakott. Az egykori egyetemista ma már egy ötvenes családapa, a pulóver pedig már rég nem olyan pihe-puha, mint volt, itt-ott javítani is kellett, de még mindig rendszeresen előkerül a hűvősebb estéken. Egy másik szívmelengető történet pedig egy új-zélandi nő kék batikolt ruhájáról szól, ami a férje kedvence volt, és amiben beutazta Európát. A férj pár éve elhunyt rákban, de a ruha, bár kicsit már megkopott, még mindig tulajdonosának kedvenc otthoni viselete.

Hel Loader és a kedves kék ruha. Fotó: Hel Loader

Nekem is van pár régi ruhadarab a szekrényemben, a minap döbbentem rá például, hogy a hosszú vászonruha, amiben vagyok, nagyjából 18 éves. Nem volt különösebb okom rá, hogy megtartsam, egyszerűen csak ugyanúgy néz ki, mint mikor megvettem, és bár nem hordom túl sűrűn, mikor ez van rajtam, mindig megkapom, hogy jól nézek ki. Ergo semmi okom nem volt megszabadulni tőle csak azért, mert ha ember lenne, most érettségizne.

RIP

Van viszont egy cuccom, ami még idősebb, több mint 25 éves, és amit teljesen tudatosan őrzök és viselek a mai napig:

Az elpusztíthatatlan Levi’s miniszoknya,

amit valamikor a ’90-es évek első felében vettem. Világosra koptatott, még épp erkölcsös mértékben mini, magas derekú, ami momentán ismét menő, és tényleg nem fog rajta az idő. A cipzár, a varrások, a szín, minden patent. Igazi jolly joker, az extrém hideget és a trópusi meleget kivéve minden időjáráshoz jó választás: nyáron pőre combra húzva, ősszel és télen leggingsszel vagy vastagabb harisnyával. Balerinával, magassarkúval (bár azt nem hordok) vagy sneakerrel ugyanolyan remek, egyszóval olyan, mint Pom-pom, bámulatosan képes változtatni az alakját. Mégsem ezért tartottam meg ennyi éven át.

Pete McLean a jó öreg háromrészes öltönyében, amit még a ’70-es években vett az egyetemre. Fotó: Pete McLean

Skirt power

Volt egy nem is olyan rövid időszak az életemben, amikor nem igazán mentek jól a dolgok. Nem volt semmi explicit dráma, egyetem, munka, család, estébé, még úgy is tűnhetett, hogy minden oké. Csak éppen az évek alatt felkúszott rám több mint 25 tök felesleges kiló, és egy jó darabig nem is akart lemenni, sőt. Mivel magas vagyok és homokóra típus, nem igazán keltettem kövér nő benyomását, de azért a testem nagyon nem volt frankó. Az agyam pedig nehezen állt át, mindig újra és újra meglepődtem, hogy a duci részlegen kell magamnak vásárolnom, és hogy az annyira szeretett farmerszoknyám a combom közepéig se jön fel.

Több mint tíz évig éltem abban az XXL-es testben, és minden okom meglett volna rá, hogy megszabaduljak a szoknyától, ahogyan az összes többi régi ruhámtól. Valahogy mégsem vitt rá a lélek, hogy kidobjam, mert

100 kilósan is tudtam, hogy még hordani fogom azt a szoknyát,

és igazam volt. Nem megyek bele a részletekbe, de a lényeg, hogy az életem megtette azt a 180 fokos fordulatot, amit kellett, és aminek köszönhetően egy csomó pozitív változás történt. Például lefogytam, és tartom a súlyom úgy 8-9 éve (kevesebb és minőségi kaja+több  sport; Szívesen!), és igen, időről időre felveszem a gimis miniszoknyámat. Egyrészt azért, mert jó seggem van benne, másrészt pedig azért, mert mindig eszembe juttatja, hogy mehetnek akármilyen szarul a dolgok, én képes vagyok rajtuk változtatni, mert erős vagyok.

Igen, tudom, hogy nyálas, de ez a helyzet.

Szóval az üzenet annyi, hogy nem csak az esküvőd napján kell valami régi. Akármennyire is élvezed a folyamatos megújulást és a divat állandó változását, jó néha megmerítkezni azokban az érzésekben, amit egy-egy régi ruhadarab kelt. Már csak ezért is érdemes a minőségbe fektetni, mert az egy szezon alatt elhasználódó (pláne a soha fel nem vett, implizusvásárolt) pillanat-göncöktől csak a szemét lesz több, te magad nem.

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás