Bro Guide

A srác, aki nem csak a cipőjéről és a tempójáról szól

By  | 

Nem voltam Bulls fan sohasem, talán éppen azért nem, mert a ’90-es évek magyar streetball pályáit akkora Jordan kultusz övezte egyébként is, hogy én önkéntelenül is a kamaszok dacos ellenszenvével viseltettem iránta. De akkor még nem láttam a Netflix sorozatát Michael Jordanről, minden idők talán legnagyobb sportlegendájáról.

Ez a cikk nem egy sorozatajánló, leszögezem, bár mostanában mintha a dokumentumfilmek jelentenék a tévés szórakoztatás csúcsát. Inkább csak egy röpke észrevétel a Jordan-vallás egyik aspektusáról, ami talán kevesebb figyelmet kapott a kelleténél.

Aki a sneakerkultuszt új szintre emelte

Először azonban egy gondolat a The Last Dance divattörténeti aspektusáról, ha már beautyFY. Természetesen már Jordan előtt is reklámoztak kosárlabdázókkal cipőt, ebben nem volt különösebb kunszt, abban azonban igen, hogy az év újoncának választott, maximalista zseninek a Nike több pénzt ajánlott, mint addig gyakorlatilag bárkinek.

Márkahűség: level 1000

Vicces apróság, hogy Jordan eredetileg Adidas fanatikus volt, egyáltalán nem érdekelte a Nike, és amikor az ügynöke a figyelmébe ajánlotta a feltörekvő amerikai gyártót, először egy legyintéssel el is hajtotta őt. Hihetetlen, de végül

Jordant saját szüleinek kellett rábeszélnie, hogy egyáltalán üljön le tárgyalni az amerikai sportszergyártó képviselőivel, mert magától még arra sem volt hajlandó.

Spike Lee Jordannel az első reklámfilm forgatásakor.

Az ügylet aztán mégis összejött, Jordan saját csukát kapott a Nike-től, és a márka zseniális marketingérzékének egyik első bizonyítékaként Spike Lee-t, az afro-amerikai filmkultúra vitathatatlan tehetségét kérte fel a reklám elkészítésére. A zseniális, modern és friss narratíva remekül illeszkedett Jordan karizmájához, és a kettő kombinációja gombnyomásra emelte fel a Nike-t az akkori két nagyágyú, a Converse és az Adidas mellé.

Elkészült a klasszikus Air Jordan, ami mára nem egy termékvonal, hanem önálló márka, sőt, a sportkapitalizmus diadalának mementója, a streetwear-kultúra ruganyos Dávid szobra. Az eredeti, Nike-val kötött szerződés az akkori hírek szerint évi 500 000 dodót hozott a kosarasnak, de a Forbes számításai szerint a mai napig összesen kb. 1,3 milliárd (!) dollárt fizethetett neki a gyártó különböző jogcímeken.

Nem lehetetlen, hiszen már az első körben, a ’85-es megjelenésekor eladtak a lépőből cirka 100 millió dollárnyit – egy év alatt.

A becsületes küzdelem himnusza

Most mégsem a világsztárhoz kapcsolódó popkulturális aspektusokról írnék, nem a streetwearről és nem is a túlméretes öltönyökről, hanem a sportszerűség és a tisztességes, becsületes küzdelem egy fontos példájáról. A klasszikus amerikai sportoknak van ugye egy rokonszenves vonásuk: az igazságosság elvét helyezik a fókuszba. Egyszer Szöllősi Györggyel (akkor még a 442 szerkesztőségét vezette) volt alkalmam a videóbíróról vitázni egy heveset. Akkor a technológia bevezetése ellen ő például azzal érvelt, hogy a tévedések és igazságtalanságok benne vannak a játékban, és benne is kell, hogy maradjanak – ezért is izgalmas, és ezért vitázunk róla szenvedélyesen a meccs után. Az álláspont bizonyos tekintetben valid, sokan is mondják ezt, hozzátéve, hogy hosszútávon a játékvezetői tévedések egyébként is kiegyenlítik egymást.

Az utolérhetetlen 23-as.

Ámde nekem az amerikai út a szimpatikusabb. Az ottani sportszabályoknak a becsületes küzdőszellem, és az annak alapján kijáró, lehető legtisztességesebb végeredmény a fundamentuma, ennek rendelnek alá szinte minden egyéb szempontot. A filozófiai különbséget jól példázza, hogy még olyan, látszólag piszlicsáré dolgokon is generációkon átívelő viták folynak arrafelé, hogy valaki egy vesztes meccs után nem fog az ellenfelével kezet.

Egy kézfogás hányatott története

Igen, kint, az NBA-ben

30 szaros év után még azon csámcsog a nép, hogy Isiah Thomas és társai miért nem fogtak kezet Jordanékkel a rájátszásban, amikor a Pistons kiszopott a Bullstól ’91-ben. És ez a jelenség reményt keltő.

A világ ugyanis addig lehet egy cseppnyit is igazságos hely, amíg maradtak benne egyének, akik egy kézfogást 30 év elteltével is következetesen számonkérnek. Akik addig nem engedik befejezni a mondatodat, amíg az előző végére pontot nem tettél, és amikor egy ilyen inzultusra legyintve veted oda, hogy a világ megváltozott, azt felelik: nem, ebben nem változik.

Thomas és Jordan a legendás párharcban.

Csodálatos jelenség ez, öröm nézni, mert azt üzeni, hogy a tiszteletlenségnek súlya és következménye van, és hogy amíg számot nem vetettél az etikátlansággal, addig az etikátlanság bélyegét viseled magadon, cimbora.

“Töröld le az arcod b..meg, ne lássák, hogy vinnyogsz!”

A The Last Dance persze nem csak ezért jó. Imádod elkapni a bajtársiasság apró bölcsességeit, megérteni a csapattársak iránti tisztelet és a győzelembe vetett kérlelhetetlen hit fontosságát. Megtudni, hogy Scottie Pippen csak addig nem állt bele az ellenfélbe, amíg nem érezte, hogy ott áll mellette egy másik tökös gyerek is (Rodman). Hogy

Grantnek oda kellett szólni, ha picsog, mert az ellenfél a gyengeség jeleiből merítette mentális erejét.

Hogy az edzőnek néha nem a jó anyjába kell elküldenie a Las Vegasba vágyó játékost, hanem meg kell kérdeznie jámboran, mikorra fog visszaérni Chicagoba. Ez a sorozat egy kivételes sportpszichológiai portré, nem mellesleg pedig remek dokumentumfilm, pompás szórakozás. Adjál neki!

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás